2009. május 22., péntek

Túrázunk, túrázunk!

Irún – San Sebastian
28 km
2008. július 14.



Reggeli indulást követően úgy 600 m-t tettünk meg, mikor woof rájött, ott felejtette az ágy mellett a mobilt. De biztos utánunk hozzák - mondta ő -, menjünk tovább. Nem hagytam, visszaküldtem érte, én meg laposakat pislogva néztem, hogy ébred a város. Egyébként utánunk hozták volna, de azért így megnyugtatóbb volt.



Irúnra és a vele egybeépült üdülővárosokra visszanézve

Jó 40 perces késéssel indultunk újra a tervezetthez képest. Egy darabig esőre állt az idő, szemerkélt is, de nem volt vészes. Felkapaszkodtunk a város melletti dombtetőre, ami tengerszintről emelkedve elég csúnya hegynek tűnik; a magaslaton tartottunk pihenőt, és itt előztek le az utánunk indult zarándokok, később pedig egyáltalán nem találkoztunk velük. Mi a saját fotózgatós-pihizős-lábkímélős tempónkban haladtunk tovább.



Playa a távolban. Nincs strandidő



Az óceán San Juan felé közeledve



San Juan. Le kellett ereszkedni, aztán a komppal átkelni az öblön, és ismét felkapaszkodni a hegygerincre


San Juanban rengeteg képet készítettem, gyönyörű szép kis város; majd minden ablakból kilógatják a baszk zászlót, a házfalakon angol és spanyol nyelvű feliratokon követelik a tartomány francia és spanyol oldalon lévő területeinek egyesítését és persze a függetlenséget.




Szabadságot Baszkföldnek!



San Juan látképe a túlpartról


San Juan és San Pedro a mélyben, az öböl két partján. Arról a szép zöld hegyről ereszkedtünk le a városkába, és ezen a másik szép zöld hegyen másztunk fel a sirálykolóniáig

Egy kompnak csúfolt lélekvesztőn átkeltünk az öböl túlpartjára, San Pedróba. Kb. két perces út az egész; majd felmásztunk Dél-Európa legnagyobb ezüstsirály kolóniájához, s innentől kezdve állandósult az óceán látványa jobb kéz felől, míg baloldalt Baszkföld zöld hegyei, dombjai kísértek. Kisütött a nap, és a hőmérséklet is rögtön felkúszott, kezdtem érezni a 15 km-t a lábamban, a vállamat húzta a hátizsák és a fényképezőgép szíja – ahogy számítottam is rá –, úgyhogy folyton izegtem-mozogtam alattuk.



Római emlék. Nálunk tutira körbekerítenék és belépőt szednének, hogy meg lehessen nézni. A spanyoloknál az ilyesmi mindennaposabb látvány

A spanyol útjelzőkben sose bízz, mikor tudtuk, hogy még hátra van jó 8 km, ők azt írták az útjelzőre, hogy San Sebastian 4,2 km-re van… Láttunk római vízvezeték-maradványokat, csak úgy, az út mellett, meg egy fickót, aki a futásra tökéletesen alkalmatlan terepen rohant, mint egy megveszekedett őrült.

Néhány km-re San Sebastiantól megálltunk egy kis pihenőre az út mellett lévő padoknál. Szemközt a fák takarásában egy épület állt, a szél időnként meglengette az udvarban száradó ruhákat. Valahogy sejtettem, hogy hamarosan megjelenik valaki a házból, és így is lett. A szakállas, egyszerű ruhát viselő fickó békésen elcsevegett velünk angolul, kérdezte, kérünk-e valamit, mi udvariasan elhárítottuk. Kiderült, hogy ők valamiféle közösségben élnek itt ebben a házban, és hogy ők afféle hívők. Hát persze, hogy az ember nem állja meg, hogy megkérdezze: miben hisztek? Abban – magyarázta –, hogy a Bibliához szó szerint ragaszkodva éljenek „együtt Jézussal”. „Bikóz jú kent láv számting if jú dont lif vid it”. Gyertek be egy kicsit, invitált megint.

De nem mentünk, aztán hogy rájöttünk, kevés a vizünk, kértünk, betéblábolt és a víz mellé hozott egy általuk sütött kenyeret. Meg prospektust. Előbbit megettem (viccelődtünk is, hogy ittunk a vizükből, ettünk a kenyerükből, vajon kinek a felesége lettem?), utóbbit woof kidobta, mielőtt elolvastuk volna… A kenyér amúgy roppantul finom volt, zsömlénél nagyobb magvas, puha cipót kell elképzelni, a víz pedig jó hideg.

Átvágtunk egy helyes természetvédeli területen, telis tele volt pihenőhelyekkel, padokkal és hatalmasra nőtt, kövér hortenziákkal, láttuk egy világító torony maradványát, aztán végre kibukkant a fák közül San Sebastian (Donostia) playája és házai a mélyben. Ekkor már rendesen vánszorogtam, nagyon fájt a lábam és a vállam a zsák alatt. Hozzá kell szokni, nincs mese.



San Sebastian látképe

Keresztül kellett vágni a városon. A turista információs blokkban rosszul tudták, hogy már megnyílt egy nagy 60 fős albergue, úgyhogy feleslegesen kóvályogtunk vagy fél órát; aztán nagy nehezen megtaláltuk a Hostelt, ahol megszálltunk – persze a város másik felén állt az épület. Mivel én nem nagyon bírtam megmozdulni, míg lefürödtem, woof bevásárolt, krémcamembert-ből, paradicsomból, panból, „böblítőből”* álló vacsoránkat a hostel mögötti parkban költöttük el egy padon. (Asszem, az ilyesmi megszokott látvány lehetett ott.)








A másik playa, a háttérben pedig a hegy, ahonnan leereszkedtünk



Vízhólyagom a rettentő lábfájás ellenére nincs, amit jó omennek veszek. Ma reggel kifejezetten túrázós hangulatban keltem és vágtam neki az útnak, remélem, ez megmarad a továbbiakban is.

A szálláson van amúgy számítógép, borzalmas lassú netkapcsolattal. 15 euro/fő/éj, ifjúsági szállás, nem albergue, tehát nem csak peregrinók alszanak ott, hanem mindenféle népek.



*”Böblítő”: műanyag falkonban kapható, hűtött gyömölcsital, aminek a matricája meg a flakon alakja is öblítőre emlékeztet. Az íze szerencsére nem.


0. nap ____________________ 2. nap

Nincsenek megjegyzések: