2009. május 22., péntek

Visz a vonat

Budapest – München – Párizs – Irún vonattal
2008. július 12-13.
26 óra, két átszállás



És felültünk a vonatra, hogy két átszállással huszonhat órát ücsörögjünk Irúnig. Elég furcsa érzés ekkora távolságot megtenni, annyira valószerűtlenül messze van a végcél, hát még az, hogy hamarosan minden nap gyalogolni fogunk reggeltől estig.

Kigördült a szerelvény a Keletiből, aztán rögtön meg is állt, ekkor még csak tíz percre. Valahogy sikerült átgurulni a Duna felett, aztán Budakeszi alatt ismét megálltunk. Majdnem fél órára. Még poénkodtunk is, hogy valaki biztos meghúzta a vészféket. Ekkor jött az egyik kalauz, és a fülkébe belépve ellenőrizte a vészfék plombáját vagy mit, aztán ment tovább... Végre, ismét megmoccantunk, majd valami félreeső rendező-pályaudvarocskára befutva felszólították a Balatonföldvár felé tartó kedves utasokat, hogy hagyják el a vonatot...

Bécsbe egy órás késéssel érkeztünk, amit később sem hozott be a szerelvény. Nem teljesen értettük, hogy lehet összetéveszteni egy Balatonra tartó személyvonatot a müncheni nemzetközi gyorssal, és ezek után miért az a megoldás, hogy meghúzzák a vészféket, mikor rájönnek, nem a megfelelő járatra szálltak? Rejtély.

Már Németországban jártunk, amikor odamentem a csak németül beszélő kallerhoz, és a „we go to Paris” és „train” alapszavak segítségével próbáltam megértetni magam. Bíztató jel volt, hogy hevesen bólogatott, vigyorgott, felírta egy lapra, hogy „Paris”, és mutatta a kezével, hogy telefonálni fog. München előtt nem sokkal kb. húsz éjszakai vonatot mondtak be, amelyek mind szépen meg fogják várni ezt, amin ülünk… Ez valamicskét elmond Münchenről turisztikai szempontból. Megkönnyebbültem, hogy nem fog veszni sem a párizsi, sem az onnan Irúnba tartó TGV jegyünk.


Ótvar éjszakai vonathoz ótvar mozdony dukál. Párizs, reggel 7 óra tájban

Rettenetes fapados járattal mentünk a francia fővárosig. Amikor nem tud az ember rendesen aludni, ha éjjel utazik, egészen szürreálissá válik a világ. Mint valami mélytengeri kaland, időnként felriadtam az állomások fénybuborékjában. Stuttgarttól egy furcsa, háromtagú német családdal osztoztunk a szűkös kabinon; a folyosóról beszűrődő - kicsit félelmetes - hangoskodás abbamaradt egy idő után, tán még aludni is tudtam egy huzamban két órát.

Aztán egyszer csak arra ébredtem, hogy végre virrad, csodaszép a Párizs környéki francia táj, jellegzetesek a házak, a falvak, a dombocskák… 7 óra körül begördültünk a pályaudvarra, megkerestük a metróvonalat, és belőttük, hogy az átszálláshoz képest milyen nevezetesség esik útba.



A párizsi metrónak különleges hangulata van

A város szívében lévő szigeten szálltunk le, és mivel volt bő két-három óránk a TGV indulásáig, körbenéztünk a környéken. A Notre Dame kisebb, mint gondoltam, és nem is veszi körül annyi zöld terület, mint azt fotók alapján képzeltem; a Szajna-parton hajléktalanok laknak tömegével, a csendőr csak vigyorgott, mikor látta, hogy a szemközti oldalon egy férfi elvégzi a reggeli kisdógát.





A hátizsákom pakolgatom a Szajna-parton



Fura árnyék



Szajna


A Notre Dame. Mintha párából épült volna






Párizsi hangulat

A TGV-vel megtett öt óra hipp-hopp elszaladt, és Irúnban találtuk magunkat. Gabi egy ideig kereste az utcát, ahol emlékei szerint három éve az albergue lehetett, aztán egy helyi tag kézlendítéssel útba igazított minket egy teljesen más szállásra. Donativós, 10-15 férőhelyes albergue egy lakásban; kaptunk kagylót a hátizsákra, credentialt (ne hagyjátok, hogy a néni töltse ki, borzalmas, nem tud írni, utána a többi alberguében mindig vért izzadtak a szállásadók, mikor megpróbálták kisilabizálni). Reggeli 7-kor, de mi nem kértünk, mert korán akartunk nekivágni. Persze másnap ott pattogott, hogy milyen zajt csaptunk, pedig nem a szobában pakoltuk össze a táskát, és ő maga hangosabb volt az evőeszközökkel meg a beszédével, mint mi a hálózsákokkal, de mindegy. Ráadásul nem csak mi keltünk fel másnap reggel 6-kor.

A néni amúgy „csak” franciául és spanyolul ért, valahol sejtettem, hogy meg leszek lőve a konyhaangol tudásommal, mint Olaszországban pár éve…



Irún

Csepergett az eső estefelé, de aztán bementünk városnézni, körbejártuk azt a keveset, amit lehetett, ettünk bocadillót; elámultam a helyi nyugdíjas néniken, akik szépen kikenve-festve, kiöltözve sétikálnak az utcákon, látszik, hogy ez a délutáni program 16 éves koruk óta. Nagyon életvidámak a helyiek és persze nagyhangúak, segítőkészek.




Az irúni templom bejárata. Zárva találtuk


Hegyek a város felett


A szálláson kipróbáltam, hogy tudok fel és le mászni minél hangtalanabbul a meglehetősen rozoga emeletes ágyon, hát, sejtettem, hogy időbe fog telni, míg rutint szerzek az efféle akrobatikus mutatványban. Holnap nekivágunk a gyaloglásnak!


A Caminóról _________________ 1. nap

Nincsenek megjegyzések: