2009. május 22., péntek

Rosa kihagyhatatlan alberguéje

San Sebastian – Orio
12 km
2008. július 15.


Sajnos előző nap annyira fájt a lábam és annyira kifáradtam, hogy képtelen voltam városnézni, de elhatároztuk, hogy San Sebastianba még visszajövünk egyszer. Messziről láttam egy csudaszép gótikus templomot; a helyi gasztronómiai nevezetességek közt pedig feltétlen megemlítendők az ún. pintxo [pincsó] bárok. Spanyolul tapasnak hívják ezeket a kis szendvicskéket, falatkákat, melyek ott figyelnek a bárpultokon és orvul mosolyognak az arra járókra.

Na szóval hajnali kettő-három óra fele arra ébredtem, hogy ég a villany és egy csaj a holmijaival elég nagy zajt csapva kb. fél órán keresztül pakolt, mászkált fel-alá. Aztán végre elhúzott a francba, mire egy másik elölről kezdte az egészet. De legalább nem kapcsolta fel a villanyt. Mikor reggel felkeltünk, Woof megjegyezte, hogy érzése szerint ezek nem peregrinók voltak. Mondtam, hogy nekem is úgy tűnt.


Sokáig ilyen táj kísért minket

Kényelmesen megreggeliztünk és indultunk tovább. Az út most nem volt annyira mozgalmas, mint előző nap, de azért tudtam most is szépeket fotózni; a terep általában elvonja a figyelmem a vállamról, lábamról, és szinte megszűnik a fájdalom, de ha unalmasabb útszakaszhoz érünk, minden sokkal rosszabb. Fejben dől el, az már biztos.

A gép amúgy a frászt hozta rám, volt egy pár perces üzemzavar, rossz érzés volt, hogy most aztán egyetlen fotót sem fogok tudni készíteni, ellenben cipelhetem az amúgy egyáltalán nem pillesúlyú masinát. Aztán, mint amit elvágtak, ismét rendben működött. Remélem, nem lesz gond vele a továbbiakban.


Álmodom, vagy ez már a Paradicsom?



Baszkföld nagyon mókás, időnként magánbirtokokon át vezet az út, és ki van írva, hogy a kedves arra járó zarándok és egyéb érdekelt csukja vissza a „bocikaput”, nehogy a nagy területen kószáló állatok elhagyják a legelőt. Rengeteg boci, birka, szamár, kis termetű ló ácsorog az út szélén és bámul vissza bután, vagy pedig rettegve menekül, ha túl közel merészkedünk; bájos kiscsikók heverésznek anyjuk mellett az üde zöld pázsiton paradicsomi körülmények között.


Az út magánbirtokokon át is vezet, a kaput vissza kell csukni

A nap kisütött, de egyáltalán nem éget, néha kifejezetten hűvös van. Nem vagyunk egyébként magasan, de ha tengerszintről kell felmászni ezekre a „dombocskákra”, akkor máris hegynek tűnnek. A rövid táv ellenére többször megálltunk pihenni, lábat masszírozni, eszegetni (hihetetlen, de még mindig van abból a Jó Reggelt! kekszből – ez itt kétszeresen a reklám helye –, amit a kőbányai Interspárban vettünk.). A szállás igen jónak ígérkezik, legalábbis woof emlékei szerint a legjobb hely Orióban volt az egész úton. Elvileg nem is lesznek sokan, mert mindenki hosszabb távot megy San Sebastianból Zarautzba, és kihagyják a városkát. Mi ezt egy csöppet sem sajnáljuk...



Santiago 787 km. Kétlem, hogy megbízható az adat

Már javában Orio felé ereszkedtünk, mikor sms-ben kapjuk a hírt, hogy meghalt Kolonics Gyuri. Csak látásból ismertem versenyekről, és persze a tévében nem egy győzelmét láttam. Felfoghatatlan, és nem is tudok napi rendre térni fölötte.

Az alberguébe 13.00 körül értünk, rögtön mostunk, fürödtünk (az ágy alacsony, könnyen fel tudok rá mászni, éljen, éljen), a kilátás lenyűgöző. Magánalbergue, tehát drága, de estére vacsorát készít Rosa, a tulaj. Pihegés, várjuk, hogy száradjanak a ruhák, csökkenjen a magasba szökött hőmérséklet, hogy aztán nyakunkba vegyük a városkát. Az egyik peregrinó, egy svájci csajszi végül csak megkérdi, ugyan milyen nyelven beszélünk, mert annyira érdekes a hangzása.



Kilátás Rosa alberguéjéből. Egyúttal ez a házikó volt a vacsora színhelye

Pihenés után lementünk Orioba, ahol ittunk café con lechét, vettünk másnapra innivalót a supermercadóban, ahol a boltos bácsi teljesen rá volt kattanva, hogy mi külföldiek vagyunk, felhomályosítottuk, hogy a „gyekui” nem magyarul jelenti a köszönöm-öt, mire rögtön tudni akarta, hogy mondjuk mi.

A szállásra visszatérve hamarosan összegyűltek a peregrinók vacsorázni, összehaverkodtunk a svájci csajjal, Barbarával, akinek igen ki volt a lába (szó szerint csak sántikált, és előbb egy német házaspár, majd Rosa valamelyik rokona adott neki krémet). Az asztalnál képviseltette magát Olaszország (1), Németország (2), Hollandia (1), Franciaország (1), Svájc (1) és Magyarország (2 fővel). Persze nem mindenkivel tudtunk szót váltani, a német pár meg Barbara beszélt angolul, de úgy alapvetően mindenki a saját nyelvét használta. Még mi is, és érdekes módon megértettük egymást. Naná, hiszen kajáról volt szó. A menü isteni saláta, nyakon öntve olíva olajjal, zöldséges-gombás tészta, bor meg valami helyi, édes-gyógynövényes ízű helyi likőr jár hozzá.

A német házaspár eredetileg turistaként járt először Santiagóban, és akkor találták ki, hogy maguk is bejárják a Caminót. Ettől függetlenül kicsit komolytalannak tűntek, ahogy néztem, a tengerpartok vonzották őket, és annyira nem is siettek Santiagóba érni. Elgondolkodtam, hogy milyen jó, hogy sosem voltam korábban Santiagóban; azt hiszem, ez az a város, ahová másként nem is érdemes menni, csak zarándokként.


Rosa alberguéje; lent, a paraván mögött nyílt a szállás ajtaja


Szárad a halászháló Orio főterén


Baszk bácsik beszélgetnek. Mindennapos látvány, hogy kiülnek az emberek a parkokba, kávézók, bárok teraszára beszélni, iszogatni. Baszkföld hihetetlenül gazdag, az emberek boldognak és nyugodtnak tűnnek, nehéz ezt összeegyeztetni az ETA létezésével



Orio sikátorai közt




1. nap ___________ 3. nap

Nincsenek megjegyzések: