22 km
2008. július 29., kedd
Remekül kialudtuk magunkat és csak 7 óra körül indultunk Cóbrecesből. Szokás szerint már út közben nyammogtuk el reggelinket, az előző nap vásárolt, csomagolt péksütit. A két, Polancóból ismert spanyol sráccal előzgettük egymást egy darabig, végül ők nem maradtak San Vicentében, ami nekünk célállomás volt aznapra.
Kel a nap Cóbreces felett
Zarándokemlékmű az egyik cóbreces-i templom mögött
Dél-amerikai hangulat Cóbreces határában
Comillas
A Santillanából induló zarándokok általában Comillasig mennek. Nem csoda, gyönyörű szép (és sajnos drága) tengerparti város. Ott éreztem megint, mennyi mindent nincs módunk, időnk megnézni. A főtéren ettünk-ittunk egy chocolate con churrost (horribilis összegért, viszont rettentő finom volt!), aztán egy gyors bevásárlást és pecsétvadászatot követően továbbindultunk.
Playa Comillasban. Rég láttunk ilyet
Még mindig Comillas, nem valamely arab ország
Comillast elhagyva
Az út néha lápokon, mocsarak és árterületek mellett vezet. Jellemző, hogy még a legkisebb falu is urbanizálódik, rengeteg új házat, apartmant húznak fel a spanyolok az óceánparttól számított százegynéhány km-es sávban. Ennek megfelelően utakat, autópályákat is építenek gőzerővel, sok-sok tábla hirdeti, mire mennyi eurót kaptak az Uniótól. Nagy fejlődésnek indult a körzet, az látszik.
Mocsárvidék
San Vicente látképe
San Vicente tipikus halászváros, kevéssé turisztikai központ, playája sincs tulajdonképpen. Viszont van nagyon régi, nagy temploma, csudaklassz kikötője és egy igen hosszú híd köti össze a folyópart két oldalát. Az albergue tágas, 44 fő elfér benne, viszont nagy bánatomra nincs melegvíz. Az hospitalero kicsit mogorva figura benyomását kelti, de egyébként nem az, csak egyszerre sok emberre kell figyelnie. Estére donativós, közös vacsorát terveznek. A tata közölte - miután kiderült, honnan jöttünk -, hogy a menü magyar kaja lesz, mégpedig "gulash". Mivel nem nagyon értettem, mit hadovál, woofnak megjegyeztem, „remélem, most nem azt mondta, hogy ha már itt vagyunk, magyarok, főzzük meg a , mert akkor éhen marad a társaság…”
Amúgy utolértük a güemesi németeket, később egy negyven körüli nőcivel, Ulrikével össze is haverkodtunk. Itt találkoztunk először Koreai Némettel is, aki koreai, csak Németországban él. A svéd-amerikai páros is itt szállt meg, akikkel még Santanderben találkoztunk először, úgyhogy csupa ismerős vett minket körül. Itt futottunk össze először (bár kölcsönösen nem álltunk szóba egymással) Szent Fazékkal és Cicca Babbával. Előbbi az utóbbi apja volt, és egyébként Bibliával a kezében sétálgatott a szálláson, utóbbi meg úgy festett, mint akit kiragadtak természetes környezetéből, a plázából; a tökéletes smink, beszárított haj elengedhetetlen a Caminón.
Amúgy utolértük a güemesi németeket, később egy negyven körüli nőcivel, Ulrikével össze is haverkodtunk. Itt találkoztunk először Koreai Némettel is, aki koreai, csak Németországban él. A svéd-amerikai páros is itt szállt meg, akikkel még Santanderben találkoztunk először, úgyhogy csupa ismerős vett minket körül. Itt futottunk össze először (bár kölcsönösen nem álltunk szóba egymással) Szent Fazékkal és Cicca Babbával. Előbbi az utóbbi apja volt, és egyébként Bibliával a kezében sétálgatott a szálláson, utóbbi meg úgy festett, mint akit kiragadtak természetes környezetéből, a plázából; a tökéletes smink, beszárított haj elengedhetetlen a Caminón.
Ebéd gyanánt bevásároltunk egy supermercadóban, és a zsákmánnyal kiültünk a parkba enni. A spanyolok egyébként nem zavartatják magukat, egyrészt látszik, hogy peregrinók vagyunk, másrészt néhányan jó étvágyat is kívánnak az éhes zarándoknak. Vettünk egy liter tejet, egy doboz isteni vajat, két hatalmas kiflit, sonkát. Mindent megettünk. Egy morzsa sem maradt. Alig bírtunk visszamászni a város fölötti dombtetőn álló alberguébe, henyélni.
A park, ahol ettünk
San Vicente temploma a magaslaton áll, onnan szép kilátás nyílik a környékre
A kikötőben
A pihenést követően ismét legurultunk a városba fotózni, aztán visszamásztunk a közös vacsi idejére. Koreai Német és a háziúr, bár nem beszéltek egymás nyelvén, végig kedvesen ugratták egymást. Felszolgálták a vacsorát, persze, hogy bejelentették, hogy most magyar kaja a menü, és a végén megkérdezzük a magyarokat, azaz minket, milyennek találták a gulash-t. Aztán elénk tették a tányért, amin pörkölt volt (nem gulyásleves, ugyebár). A végén pedig tényleg megkérdezte az hospitaleró, hogy ízlett. Azt feleltük, nagyon finom, csak nálunk nem rizst adnak hozzá köretként. Mire az öreg vidáman felkiáltott: ó, akkor ez a spanyol innováció!
Terítve a közös vacsorához
Az hospitalero és Koreai Német
Kaja után csoportokra szakadtak a zarándokok, mi Ulrikével dumáltunk, és persze mi másról, mint az útról. Kiderült, hogy a németek igen pöpec guide-ja végig az Északi utat írja le, a Primitivót nem. Woof mesélt a hegyekről, az átkelésről, hogy hamarabb érjük el valamivel a Francia utat, mintha az Északin maradnánk. Ulrike egészen gondolkodóba esett, úgyhogy megmutattuk a külön guide-unkat, ha esetleg mégis a Primitivo mellett döntene.
A fényképezőgép és a srác körbejárt, mindenkit lefotózott ezzel a lila kalappal a fején. Most éppen Ulrikét
Tipikus zarándokszállás. 5 euro/fő, van net, mosógép és szárító is, a 44 főnyi hely nyár közepén félig telt csak meg, amit egyáltalán nem bántunk. Az amúgy korrekt vizesblokkban sajnos – mint már említettem –, csak hideg víz folyik. Mivel a város feletti dombon, a templom közelében van a szállás, ennek megfelelően szép a kilátás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése