2009. május 22., péntek

Isteni gondviselés

Polanco (El Mar) – Cóbreces
24 km
2008. július 28. hétfő


Kivilágított templom reggel 7 körül

Ma sem volt az a kifejezett banánérlelő meleg, sőt, Santillana del Mar felé közeledve két oldalról sűrű, sötét fellegek közeledtek, egyre jobban fújt az orkán erejű szél. Semmi nem állta útját a legelők, dombok fölött. A bocik csak álltak az út mentén és tűrtek, mi meg ráfeküdtünk a szélre, és blattyogtunk tovább. Fölöttünk egy vékony sávban azonban halványkéken virított az ég. Hogy elriasszuk az esőt, felvettük az esőkabátot. A manőver sikerült is, egy csepp nem sok, annyi sem esett ránk. Hamarosan beértünk a még mélyen alvó Santillanába.



Tanúhegy



Két helyi lakos tartott a semmiből a semmibe, ilyen szép időben


A város igazi kis ékszerdoboz, turisztikai központ, már csak azért is, mert nem messze innen találhatók az altamirai barlangok. Amúgy főleg a következő tartományban, Asturiában jellemző igazán, hogy szinten minden barlang lakott volt az őskorban, ennek megfelelően nem Altamira az egyedüli, ahol barlangrajzok láthatók. Sajnos mi egyet sem láttunk, Altamira másolatába sem jutottunk be, mert éppen hétfő volt, maradni meg nem akartunk a santillanai alberguében. Pecsétszerzés, cafe con leche és egy croissant után továbbindultunk Cóbrecesbe.


Santillana del Mar látképe



Szép részletek


A templom előtti főtér


A templom


Fiesta után





Utcák


Virágimádat és -áradat

Az eső lába egész nap lógott, aztán 3 km-rel a vége előtt le is szakadt. Villámgyorsan előkaptuk az esőkabátokat, de csak Cóbrecesben állt el. Megjegyzem, addigra már rettenetesen kellett volna pisilnem – az efféle dolgok egyébként néha nehézségekbe ütköznek az úton. Még a félreesőbb ösvények is vannak annyira forgalmasak, hogy nem tudni, mikor húz el egy másik peregrinó, esetleg biciklista, vagy valaki helyi ember. Erdőség ritkán van, főleg országút mentén vagy lakott területen halad a Camino.


Miss Csálészarv

A talpamnak továbbra sem tetszik a beton, az igen rossz ágyaktól meg zsibbad a lábam, derekam. Más panaszom nincs, a vállam egyáltalán nem fájt út közben.

Mikor megérkeztünk, a szállást nyitva találtuk, a közeli egyházi épületben még nem fogadtak minket és pecsétet sem kaptunk, csak jóval később. Woof azt mondta, három éve egy elég bunkó szerzetes dolga volt a peregrinókkal foglalkozni, úgyhogy nem nagyon mertünk bemenni a szállásra. Aztán jött egy német pár, és felbátorodtunk; velük együtt mi is lepakoltunk.

Ettünk menü del díát a közeli étteremben, ahol egy akváriumban ott úszkáltak a sorsukra váró rákok. Nagyon sajnáltam őket, de hát amikor olyan finomak! A kiadó kajcsi után (amiben ugyan nem volt rák) mégis csak szundítottam egyet, pedig nem terveztem, tartván attól, hogy majd éjjel nem fogok tudni aludni.



A Camino nem az ésszerű rövidítések útja, állandóan kanyarog; jellemző, hogy valamely szakrális jelentőségű építményt érint, amely persze rendszerint dombtetőn áll. Így jártunk ezzel a templommal is, pedig messziről láttuk, hogy valószínűleg maradhatnánk a völgyben. A másik meg az, hogy hiába mászik fel az ember, rendszerint zárva találja a templomokat


Etetéssel próbálkozunk



Mindenütt kisbocik, imádom őket

Miután magunkhoz tértünk, elindultunk boltot keresni. Aznap ünnepnap volt Cantabriában (tehát nem csak a hétfő miatt volt zárva Altamira), ennek ellenére sikerült egy kis vegyesboltot találni. Hozzánk csapódott egy jópofa kutya, és egy darabig jött is velünk némi finom falat reményében, aztán más peregrinókhoz csatlakozott.

Végül még a nap is kisütött, és egész jól megszáradtak a ruhák. Az albergue előtti parkban henyéltünk, tekintve, hogy Cóbrecesben sincs tulajdonképpen semmi. Este még beugrottunk ugyanabba az étterembe egy kis forró itókára, úgy látszik, eléggé átfagytam, mert forró teáért kiáltott a szervezetem.



14. nap ___________ 16. nap

Nincsenek megjegyzések: