2009. május 22., péntek

Egy szelet Dél-Amerika

San Vicente de la Barquera – Colombres
20 km
2008. július 30., szerda


Mivel szinte mindenki készülődni kezdett reggel hatkor, mi sem tétlenkedtünk tovább. Kb. másodikként hagytuk el a szállást; sokan leültek az asztalhoz reggelizni, miután az hospitalero azt is biztosított. Jó egy kilométer megtétele után vettük észre, hogy nincsenek meg a credentialok. Hátizsák le, woof elindult vissza. Közben pirkadt, én meg unalmamban fotóztam. A korai indulásnak lőttek.



Kelt a nap, míg woofra vártam, őrizve a csomagokat. Egy közeli tanyáról ugatott egy kutya, időnként feltűnt egy-egy zarándok

Elhaladt egy pár, aztán egy férfi; jóval később pedig Ulrike, aki mondta, hogy woof is itt lesz, pár perc. Meg is jelent a drágám, és kérdezte, hányan mentek itt el, míg én várakoztam? Mondom, hogy négyen. Erre ő közölte, hogy a szállás gyakorlatilag üres volt, mikor visszaért a credentialokért (amik szerencsére előkerültek, benne felejtettük a statisztika nagykönyvében pecsételéskor).

Az az érdekes csak ebben, hogy ilyen korán még egy bár sem volt még nyitva a városban, illetve kávét, reggelit mindenki vehetett magához a szálláson. Aznap a jelzett, hivatalos Camino útvonal volt a legrövidebb a következő szállásig, Colombresig.

Csakhogy a négy emberkén kívül senkit nem láttam várakozás közben. Sosem derült ki, hová mehettek, de azért sejtjük. Aznap ugyanis két választása volt a peregrinónak: vagy drágán megszáll az Isten háta mögötti Colombresben (rendes albergue ugyanis ott nincs), esetleg több mint 40 km-t gyalogol Llanesig, vagy pedig megfogja a dolgok könnyebbik végét...



A távolban láttam sanyarú sorsomat: a kelő nap fényében felszikráztak a Cantabriai hegyek


Út közben megtaláltuk a serdioi alberguét, nagyon klassz kis szállás amúgy, de aznap többet szerettünk volna menni 6 km-nél. Kaptunk azért sellót itt is. A falut elhagyva nem sokkal később hatalmas szederlelőhelyre bukkantunk egy homokbánya mellett. Rávetettük magunkat, mármint a szederre; egész eddig nem láttunk érett szemeket (és sajnos később sem nagyon, úgy tűnik, idén túl hűvös volt az időjárás).




A vidék kezd "asturiásan" festeni




A jelzőkő két tartomány határán

Unquera előtt egy i-ben betelt a credentialunk, úgyhogy legközelebb már csak a térképes hátoldalra pecséltelhetnek, amíg újat nem kerítünk. Az említett várost egy folyó választja ketté, mely egyben Cantabria és Asturia határa is. A hídon állítottak is egy jelzőkövet.



Jelzés egy házfalon. Csalóka, mert tartományonként változik, a kagyló melyik része jelzi az irányt




Ismét egy csepp Dél-Amerika. Mint kiderült, korántsem véletlenül tűnt így

Mielőtt nekivágtunk volna a Colombresbe vezető kaptatónak, találkoztunk egy olasz kutyás zarándokkal, egy kicsit elbeszélgettünk vele, aztán elindultunk. Ő végül nem maradt Colombresben, nem tudjuk, hol szállt meg, később nem találkoztunk vele egyáltalán.

Meglehetős drága a szállás, mivel nem valódi albergue. Ráadásul épp valami nyári gyerektábor kellős közepébe csöppentünk bele. Amúgy rendes és tiszta, igazi luxus az eddigiek után. Végre kimoshatok, meleg vízzel fürödhetek.

Délutánra nyakunkba szakad a meleg és a szabadidő, úgyhogy körbejárjuk a kicsiny várost. Megtaláltunk egy múzeumot, ahová végül nem mentünk be: azoknak a spanyoloknak szentelték, akik a századelőn kimentek Dél-Amerikába szerencsét próbálni (ez volt az a nagy kék épület, ami már messziről látszott). Indianosnak hívták őket, és azt a dél-amerikai építészeti stílust alkalmazták idehaza is, mikor visszaköltöztek. Asturiának ezen a vidékén több ilyen ház is található, bár mi nem igazán láttunk egyet sem ezen a múzeumon kívül. Pecsétet szereztünk a turista i-ben.



Colombres főtere

Találtunk egy éttermet, ahol ettünk menüt, de a laredói tapasztalat után vörösbort kértünk fehér helyett (szerintem Laredóban romlott volt már az az ismeretlen évjáratú fehérbor). Aztán visszavánszorogtunk a szállásra punnyadni (még mindig nagyon gyerek volt az idő). Pár perccel később befutott egy lengyel pár, Asia és Piotr, akikkel összehaverkodtunk. Nagyon jól tudtak angolul, úgyhogy elbeszélgettünk, ráadásul közvetlenek és humorosak. Estefelé érkezett még három férfi, zarándoknak tűntek, de később nem találkoztunk velük.

A városban amúgy összefutottunk a svéd-amerikai párral, és ők mondták, hogy a sportcsarnokban este hattól szintén lehet aludni (vagy ingyen, vagy három euró körüli áron). A lengyelek, akik spórolni akartak, át is irányították oda a barátaikat.

A helyi jellegzetességek boltjában ismét magunkba szívtuk a bor, a sajt és a csoki illatát, majd távoztunk. Szinten minden asturiai városban van egyébként ilyen üzlet.

Visszaérve ellenőrziztem, megszáradtak-e már a ruhák. Akkor vettem észre, hogy a kék pólócskámon csúnya babarózsaszín foltok éktelenkednek. Aztán rájöttem az okára is: mikor bementem fürdeni és a mosáshoz a csapba raktam a szennyest, még ott volt benne a hypo. A takarítók épp akkor hagyták el a szobát, mikor bemehettünk, és nem öblítették le az amúgy láthatatlan tisztítószert a csapból. Csak a szagát éreztem, még konstatáltam is, hogy milyen erős. Nos, ez azt jelenti, megvan az önként jelentkező ruhadarab, amelyet elégethetek Fisterrában. Ha odaérünk valaha. Jaj, de messze van!


16. nap _____________ 18. nap

Nincsenek megjegyzések: