2009. május 22., péntek

Asturia legjava

Colombres – Llanes
24 km
2008. július 31., csütörtök


Amilyen szomorkás, csöndes, punnyadós egy hely volt Colombres, Llanes annál élénkebb. Egyszerűen imádtam, és tudtam, hogy így lesz, még mielőtt betettük oda a lábunkat. Pedig nem indult flottul a nap. Először is, a gyomrom rakoncátlankodott, másrészt fejfájás gyötört. Arra vetemedtem, hogy bevegyek egy Algoflex Fortét (ez itt a reklám helye), azonban nem kezdtem tőle mosolyogni, mint a tévében egy csapásra a nénik meg a légimentők. Egy kicsit enyhítette a hasogató fájdalmat, de el nem űzte.


A betonból kinövő vegetáció, avagy a természet ereje

A lengyelek, szegények, mivel rendes guide-juk nem volt, eltévedtek, így aztán elébük kerültünk. Mire Llanesbe értünk, már azt sem tudtuk, hová lettek, pedig jó darabig együtt haladtunk. Amúgy nagyon gyorsak és egy nap több km-t gyalogolnak átlagban, mint mi. Asszem, hozzánk képest két nappal később indultak San Sebastianból, és simán beértek minket.


A klíma irigylésre méltó, szabadon nőnek a narancsfák



Szép helyeken vitt aznap az út

Llanesbe kb. délben érkeztünk, megtaláltuk az alberguét, ami valójában ifjúsági szálló, és 12 euró a belépő. Az ágyak szerencsére könnyen mászhatók, masszívak és a vizesblokk is nagyon jó. Öreg kutya heverészik az előtérben, az épület túloldalán pedig ott található a vasútállomás. Éjjel mégsem a vonatok zajától nem lehetett aludni: valamiféle rakétákat lőttek fel szabályos időközönként. Nem tudom, hogy hajóknak szólt-e, vagy ez csak sajátos tűzijáték akart-e lenni, esetleg viharjelzés, nem derült ki. Éjfélkor lőtték az utolsót, azt hittem, leesek az ágyról ijedtemben. (Aztán később, más városokban is voltak ilyen magányos rakétalövések.)


Sidra

A sidra asturiai almabor, általában címkézetlen üvegből töltik, jó magasból. A férfiak dolga, és valahányszor inni akarnak egyet, valaki arrább megy az asztaltól, hogy ne ott locsoljon össze mindent, majd feje fölé emeli az üveget, megdönti, hogy egy bizonyos szögben essen a folyadék a széles pohárba. Persze, csupa sidra az utcakő, este mi is tapasztaltuk ezt; az italt pedig megisszák, mielőtt kimenne belőle a szénsav. Ha már nem habzik, egyszerűen kilöttyintik, és újra töltenek.

Kipróbáltuk mi is, igaz, nem töltöttük olyan magasból. Fanyar komposzt íze volt, legközelebb Grandas de Salimében, több száz km-rel arrább próbálkoztam vele (hátha a „sparkling” változat jobb).


Llanes utcáin

Alvás helyett városnézni mentünk, a világért sem hagytam volna ki. Befelé jövet tejesen beleszerelmesedtem, mint Castro Urdialesbe, és alig vártam, hogy lássam a kikötőt, Ibarrola kifestett hullámtörőit (Az emlékezet kockái). Megint ettünk egy menüt, tök jó fej volt a pincér, és megtapasztalhattuk a spanyol vendéglátás egy jellegzetességét, mikor árnyékban kerestünk asztalt. Csak egy volt naptól védett helyen, rajta egy félig telt sidrás üveg, meg egy üres pohár. Gazdája sehol. A pincér kérdésünkre tétován azt mondta, hogy oda inkább ne üljünk, mert még szerinte visszatér a kedves vendég. Így is lett. A spanyolok ugyanis elmászkálnak az asztaltól, hogy félóra, egy óra múltán ismét visszajöjjenek és folytassák az evést-ivást.





Llanes kikötője

Az i-ben kapott prospektusok láttán fogtam a fejem: kiderült, hogy két gejzír mellett is elhaladtunk út közben, és nem kellett volna nagy kitérőt tenni, ha látni akarjuk őket. Megint szembesültem azzal, milyen mérhetetlenül gazdag Asturia a természeti látnivalókban, és milyen keveset fogunk látni belőle.



Mikor visszatértünk a szállásra, nem csak a svéd-amerikai párt találtuk ott (nekik amúgy itt ért véget a Camino, nem volt több idejük), hanem Erikát, az első magyart utunk során. Kiderült, hogy már tíz éve Németországban él, nem is gondoltuk, hogy magyar, mikor beléptünk a szobába, mert egy német sráccal beszélgetett, akivel már korábban találkoztunk (szegénynek bekrepált a lába, és számára is véget ért az út Llanesben).

Persze rögtön magyarra váltottunk, elnézést is kértünk a német sráctól. Nagyon furcsa volt valaki idegennel magyarul beszélni, már nagyon megszoktam, hogy senki nem érti, ha wooffal egymás közt társalgunk. Rögtön meg is osztottuk az út élményeit, peregrinók szokásos tanácsait. Azt hiszem, a szimpátia kölcsönös volt.



Az emlékezet kockái. A művész fergeteges ötlete iszonyúan egyszerű: fessük ki a hullámtörő kockákat! Érdemes megfigyelni a sok optikai csalást, bizonyos szögből néha összeáll egy út a hegyek oldalán; másutt feltűnik a Camino fésűs kagylója, vagy Asturia különféle jellegzetességei. A sárgás-szikkadt Cantabria után ismét zöldövezetbe kerültünk. Ez a harmadik tartomány, amelyben járunk, és egészen más, mint Cantabria és Baszkföld


A sirályok is (meg)tisztelik a művészetet





Az emlékezet kockái a móló mindkét oldalán. Akár egy gyermek játékai







Llanesnek fontos szerepe lehetett a múltban




A víz színe

17. nap __________ 19. nap

Nincsenek megjegyzések: