2009. május 18., hétfő

"Paszkár"

Melide-Arzúa
14 km (szerintem csak 10)
2008. augusztus 16., szombat


Szerencsére mindössze egy-két olyan őrült akadt a mi hálótermünkben, akik fél hatkor felkeltek, a többiek (mi is) kinyomták az ébresztőt, és a következő jelzésig a másik oldalukra fordultak a jó meleg takaró alatt. Odakint szakadt az eső és időnként villámok világították meg a szobát.

Mire mi is felkeltünk (fél hét lehetett talán), némelyik hálóterem tökéletesen kiürült. Az épület előtt nagy gonddal nyújtották az aznapi tíz kilométerükre vállalkozó zarándokok a vádlijukat, combjukat. Nehéz volt nem mosolyogni rajtuk.

Pár perc múltán esőkabátban caplattunk a sötét, esős úton. Később sem állt az eső, már csak emiatt is jól kiléptünk; bár poncsó szabású RP esőkabátunkat, ami ekkor ugyan beázott a tetején, a varrásnál, mindenkinek ajánlom. Nincs rá panaszom. Tényleg nagy volt az az eső.

Ha tegnap hamar Melidében találtuk magunkat, akkor ez a váratlanság érzése ma még inkább rám tört: Arzúa nem lehet 14 km-re Melidétől, olyan gyorsan odaértünk. Csak egy furcsa olasz pár várt előttünk nyitásra (ők is Melidében aludtak, szerintem legalább ötkor keltek…). Még nagyon benne volt a lábamban a mehetnék, meg is néztük a guide-jukat (a mienk erre az útra már nem érvényes), és végül a maradás (és ezzel az eredeti ütemtervünk) mellett döntöttünk.




A Francia útra jellemző, legalábbis ezen az utolsó szakaszon, hogy irdatlan sok ember tart ismeretlen helyekről ismeretlen szállásokra. Miután mi délelőtt fél 11 körül kényszerűen lecuccoltunk Arzúában, a zarándokok csak jöttek, csak jöttek, csak jöttek, el nem apadó sorokban (még bőven este hatkor is). Fogalmam sincs, hol szálltak meg, mert ennyi embert nem nyelnek el a még oly nagy (és olcsó, standard 3 eurós galiciai, állami fenntartású) szállások.

Nem mellesleg, egy óra múltán már a mi szállásunk előtt is legalább negyven hátizsák sorakozott katonás rendben, és sokuk arca ismerős volt Melidéből. Az egyik srác valami süteményt vett, és azzal kínálta körbe a várakozókat, a francia pár fiú tagja (ők is megérkeztek, mint egyetlen ismerősök a Primitivóról) pedig földimogyoróval kínálta az embereket. Na, azt én nem ettem, napok óta fura csalánkiütéssel bajlódtam. Azt hiszem, a nagy mennyiségben fogyasztott földimogyoró lehetett az oka, ami összekülönbözött valami mással, talán paradicsommal.



A zarándokok olykor egymásról gondoskodnak


Várakozás az arzúai szállás bejárata előtt

A városban, ahol még annyi látnivaló sincs, mint Melidében, kétszer is körbemegyünk, hátha találunk internet kávézót. Első körünk során elhaladtunk a szállás előtt, s röviden üdvözültük egymást a san xorxéból ismerős, valószínűleg ezúttal is beszívott cseh barátainkkal, és beugrottunk valamiért. Fél órával később ismét ugyanabból az irányból jöttünk, a csehek még mindig ott ültek egy padon. A srác, mint aki magához tér egy pillanatra - fellebbent az agyát borító, igen csak gomolygó köd -, azt mondja, mikor meglát minket:
– Huh! Deja vu!

A francia fiúval is összefutottunk később a városban, amikor valami cukrászdában ültünk, és néztünk ki a fejünkből úgy két óra alvás után (hogy fogok aludni éjjel?).
– Pászkár? – mondja, fura, kérdő hangsúllyal. Nem értjük. Talán valakit keres? Nem ismerünk senki ilyen nevű figurát. – Pászkár! Paszkár! – mondja újra, aztán mutat valamit a pecsételésről.
– Sello? [Pecsét] – kérdjük.
– No, no! – mondja, és téglalapot rajzol a levegőbe, aztán az asztalra, hátha ott jobban értjük. Aztán… bélyeget.
– Á! Postcard! – mondjuk kórusban.
Felcsillan a szeme, de aztán rögtön lelombozzuk, nem láttunk képeslapot sehol (egyébként is, ki akar egy ilyen semmi extra, huszadrangú helyről lapot küldeni, bő 30 km-re Santiagótól?). De azért nem adja fel, negyedóra múlva jön, és büszkén mutatja a lapot:
– Paszkár! Paszkár, Arzúa!



Szieszta



33. nap __________ 35. nap

Nincsenek megjegyzések: