2009. május 18., hétfő

Holnap megérkezünk

Arzúa-Monte del Gozo
33 km
2008. augusztus 17., vasárnap

Nem siettünk, mint mikor Lugóból mentünk San Xorxébe. Hogy miért? Nos, vasárnap van, ami azt jelenti, hogy Monte del Gozóból (ami csak 5 km-re van Santiagótól) mindenki legurul a vasárnapi misére, akik meg Arzúa környékén tartanak, legfeljebb busszal érhetnének oda, gyalog nem. Ráadásul a Francia úton a döntő többség (főleg a 100 km-es fajta) nem vállalkozik 30 km-es vagy még hosszabb távra. Az olasz párhoz hasonló paragépek meg fognak állni a 15-20 km-es távolságban lévő szállásokon (össze is találkoztunk velük Santa Irenében; persze ötkor leléptek Arzúából, és már vagy két órája ott ültek ezen az Isten háta mögötti helyen, még Perdusóig sem mertek elgyalogolni, pedig az csak további öt km lett volna onnan).




Vidám horreó


Nagyon bődülő bocik

Találkoztunk egy jó gyalogló, középkorú fickóval, aki bár gyorsan haladt, gyakorlott túrázónak tűnt, még ő is elismerően bólintott, mikor kérdésére közöltük, mi nem Perdusóba megyünk, hanem Gozóba. Sokallotta ő is a harminc feletti kilométert… (Később hálás volt, mert felajánlottam, hogy lefotózom a kis fényképezőgépével, amint megetet néhány barátságos birkát.)

Ha valaki nem fél a távolságtól, akkor simán megteheti, hogy nem áll meg Perdusóban. Gozóban majdnem ezer embert el tudnak szállásolni, az egész komplexum azért épült, hogy befogadják a Szent Években Santiagóba érkező, hömpölygő tömeget.

Ezen utolsó szakaszok "érdekessége" egyébként, hogy több helyütt is emléktáblák, koszorúk vannak kihelyezve, emlékül azoknak, akiket a Caminón ért a halál. Volt köztük skót, spanyol, olasz, nő és férfi, első és sokadik útját járó ember. Furcsa, de most, egyre közelebb Santiagóhoz, Gandalf is többször eszembe jut (az a német idősebb úriember, akivel még Polanco felé menet találkoztunk; ő Santiago felől jött).



Üzenet az obeliszken


Nem csak zarándokokkal futottunk össze, de olyan helyiekkel is, akik valamelyik közeli bárt reklámozzák - nyilván nem ingyen. Mégis, úgy mondják, mintha csak úgy mellékesen jegyeznék meg a "Buen Camino!" után, hogy amúgy a közelben találtok egy klassz helyet, ahol a legjobb a tarta de Santiago! A vicc az, hogy ugyanezzel a férfival három éve is találkozott Woof, és akkor is ugyanezt adta elő...
A bár udvarán alig várják a verebek a nyitást, hordákban lepték el a környéket, ahol az egymást váltó zarándoktömegek reggeliztek. Persze, nem olcsón.



Ezt a képet akár az Északi úton is készíthettem volna. Perduso után kihalt az út délután

A már emlegetett Perdusóban megálltunk egy platos combinadosra, közben néztük az érkezőket, amint a hamar betelő állami szállásra tartottak. Ebéd után ismét útra keltünk, elhaladtunk a várakozók tömege mellett, és a városból kiérve üres úton találtuk magunkat. Ettől fogva jóformán csak bringásokkal találkoztunk, mással nem, és egészen úgy éreztük, mintha az Északi úton lennénk, sehol senki, csak mi és a Camino.






Bizarr kompozíció. Valamiért Dan Simmons Hyperionja jutott róla eszembe


Itt már nagyon szenvedtem - meglehetősen tűzött a nap. Lendületesnek tűnik a járásom, de ez inkább valamiféle düh meg persze a lejtő hatása; eléggé össze is szorítom a szám

Sajnos nem írták ki pontosan a hátralévő távot, így aztán az utolsó hét kilométeren jobban szenvedtem, mint az út elején. Minden porcikám fájt, és borzasztó nyűgössé is váltam. Mikor végre befutottunk Gozóra, és a recepció előterében ücsörögtem - mialatt Woof a recepción intézte a formaságokat -, előkerült a francia páros lány tagja, és szóba elegyedtünk. Pár mondat után jeleztem neki, sorry, de olyan szinten vagyok kész, hogy nem tudok angolul (de még magyarul sem) fogalmazni.


A II. János Pál pápa látogatásának emlékére emelt szobor Gozo hegyén


A hagyomány szerint a hegytetőről pillanják meg először a zarándokok a katedrális tornyait. Hát, mi akárhogy meresztettük a szemünket, nem láttuk


A gozói szálláskomplexum egy kicsiny része

Később, fürdés, heverészés után magamhoz tértem, még a kávézóig is le tudtam vánszorogni (mert ebben a komplexumban még az is van).

A szálláson szimpatikus idősebb francia házaspár alszik a szomszéd ágyon. Ők már hamarabb itt voltak, mint mi, és amikor megérkeztünk, és a szobához irányítottak, nem tudtunk benyitni, mert beragadt az amúgy sem szokásosan működő az ajtó, úgyhogy végül kínunkban kopogtunk. Ettől fogva ők is állandóan kopogtak, mielőtt bejöttek.

Kiderült, hogy a korábbi években szakaszonként, szabadságuk függvényében teljesítették a Caminót (hazájuk szívéből indulva!), és idén végre volt egyben annyi szabadidejük, hogy egyszerre gyalogolták le. Hoztak magukkal egy vekkert (azt hittem, megzabálom őket), egy darabka otthont a vándorútra. Másnap reggel olyan csendben hagyták el a szállást, csak a hült helyüket láttuk; egy mukkanásra, csörrenésre sem ébredtünk fel - szerintem egyáltalán nem csaptak zajt.

A másik két szobatársunk ellenben a nylonzacskók bajnokai. Száz kilométeres zarándokok, kevés csomaggal, és kb. ezer darab nylonszatyorral. Egész álló délután, míg én aludni szerettem volna, ezekkel zörögtek. Ki-be pakoltak belőle, átcsoportosították és vissza, aztán megint át. A végén már felkönyököltem, és döbbenten néztem, mit művelnek. Ezért csúnyán kaptak volna attól a nénitől Irúnban.

Öt kilométer Santiago. Holnap már csak le kell csorogni a városba. Az emberek izgatottak, előkészítik legjobb ruhájuk, a férfiak leborotválják szakállukat. Holnap megérkezünk.


34. nap ____________ 36. nap

Nincsenek megjegyzések: