Jud fényképes Camino naplószerűsége: A kiábrándulás és a csodák városa

Monte del Gozo-Santiago de Compostela
5 km
2008. augusztus 18., hétfő

Megfogadtam, hogy a város határán lefotózom a helységnév táblát. Meg is örökítettem.

A kényelmesen elköltött reggelinket követően csak le kellett csorognunk a hegyről. Gyorsan találtunk egy i-t, szereztünk térképet, bejelölték rajta nekünk, hol vannak alberguék a városban. Ki is választottuk a legközelebbit (és az egyik legolcsóbbat), az Aquariót.

Beléptünk a paneltömb aljában lévő szállásra, ahol éppen egy fiatal pár és az hospitaleró búcsúzkodott. Magyarul. Így ismertük meg Balázst, aki saját bevallása szerint évekkel korábban vízilabda edzőként jött a spanyol városba, és itt hallott először a Caminóról (amelyet azóta többször is végigjárt). A szálláson összefutottunk a lengyelekkel, akik kérdezték, megyünk-e a déli misére. Hát, majd meglátjuk.

A paneljellegű, külvárosi épületeket elhagyva egyszer csak eltűnik az óváros

Lecuccoltunk, és elmentünk a városba. Fel sem fogtam, hogy vannak még hivatalos elintézni valóink, mielőtt úgy igazándiból városnéznénk. Végigálltuk a sort a zarándokirodában (láttunk köztük két ismerős arcot az Északi útról), megkaptuk szép, latin nyelvű composteláinkat.

A katedrális oldalról

Többnyelvű köszöntő a zarándokirodában

A katedrálissal szemközti épület

És a képekről már jól ismert homlokzat. Nem ekkor fotóztam le először és utoljára

És nem csak én

Aztán befurakodtunk a déli misére az iroda szomszédságában lévő katedrálisba, amelynek homlokzatáról több ezer fotó található a neten, és amit most végre én is élőben látok. Óriási volt odabent a tömeg, egy egyenruhás biztonsági őr navigálta az embereket, hogy egy sávot mindig hagyjanak szabadon. Rengeteg a turista, többen vannak, mint a zarándokok. A babakocsit – benne a torka szakadtából üvöltő gyerekkel – éppúgy betolják a tömeg kellős közepébe, mint ahogy a csattogó szárnyú falepkével hangoskodó kislány is megszokott Isten santiagói házában.

Egyébként sem bírom a tömeget, de a pohár kb. akkor telt be, mikor a mellettem lévő, masszív, kő adománygyűjtő ládára felállítottak a szülei egy négy éves gyereket, mert onnan jobban látja a tőlünk jó negyven méterre zajló mise eseményeit. Ekkor már alig lehetett moccanni, a biztonsági ember eltűnt, de a mozgás is megszűnt. Minden szem középre szegeződött, ahol egyenpólós fiatalok és papok beszéltek felváltva. Mi elindultunk kifelé, amúgy sem értettünk semmit az egészből (a Miatyánkot azért kivettem a ritmusnak köszönhetően, míg a Beatles Help! c. számának „Sancto, sancto…” kezdetű átirata meglehetősen furcsán hatott, kb. úgy, mint a Vidám Vasárnap az átévében).

Már épp kiléptünk volna a kapun, amikor visszanéztünk. Akkor veselkedett neki legalább hat pap, hogy meglengessék a botafumeirót. Az esemény bájos hirtelenséggel alakult át teniszmeccsé: a tömeg feje felett lengetett füstölőt követte ezer LCD-kijelzős felvevő, jobbra-balra. Egy darabig figyeltük, aztán búcsút intettünk a tömegnek. Odakint sokan várakoztak: későn jöttek, és a biztonságiak már nem engedték be őket.

Lengetik a botafumeirót a santiagói katedrálisban

A város maga is nagyon szép, rengeteg a turista. Sokuk alighanem itt szembesül a ténnyel igazán, hogy Santiago egy zarándokút végállomása is egyben

Elmaradhatatlan bazári hangulat, nem kevéssé eredetietlen szuvenírokkal, mint amik nálunk kaphatóak

Később visszatértünk a katedrálisba, hogy fotózhassak. Viszonylag el is oszlott a tömeg. Mellesleg ki van írva, hogy tilos fényképezni, mégis mindenki villogtatja a vakut, és ami ennél is rosszabb, hangoskodnak az emberek. Páran az oltárra szögezett tekintettel némán ülnek, talán imádkoznak, de én mégis úgy érzem, ez nem az a hely, ahol én imát mondanék. Kiábrándító érzés volt éppúgy, mint a fröccsöntött angyalkák az aranyozott foglalatban.

Az oltár a fröccsöntött angyalkákkal

Az emberek hosszú sorba álltak, hogy megérinthessék az apostol szobrának vállát

Aztán, sok más zarándokhoz hasonlóan, mi is letelepedtünk a katedrális előtti téren, amely sokkal, de sokkal nagyobb, mint amilyennek a fotókon tűnt. És ekkor elkezdődtek a csodák.

Körös-körül emberek, látszik rajtuk, ki zarándok, s ki nem. Cipőjük, zoknijuk levetve, térdük felhorzsolva, arcukon boldog fáradtság. Ki sír, ki nevet, ki táncol, ki ül, maga elé meredve, vagy épp rendületlenül bámulva fölfelé, a katedrális homlokzatára, mint aki nem hiszi el, hogy megérkezett. Süt a nap, meleg a kő, elheverünk, és megkésve, de felfogjuk mi is: itt vagyunk. Teljesítettük a Caminót, s minden, ami ezután jön, ráadás, ajándék, nem pedig hajszolt-fájdalmas-boldog-menet a célig, mert már ott vagyunk. Holnap is maradunk, hogy jól megnézzük ezt a várost, hogy kiélvezzük első pihenőnapunkat az út során. Aztán majd jöhet az utolsó négy nap az óceánig.