2009. május 20., szerda

Indulj el egy úton, én is egy másikon

La Vega-Oviedo
25 km
2008. augusztus 4., hétfő


Tegnap borzasztó rosszul aludtam. Fájdalom és zsibbadtság bujkált a lábamban, köszönhetően a kolostor utáni emelkedőnek és a kényelmetlen, puha, süppedős ágynak. Úgy érzékeltem, mások is sokat forgolódtak, ráadásul a FVH férfi tagja többször is a szemembe világított a rohadt fejlámpájával, mert nekiállt olvasni. Meg pakolászni. Arra gondoltam, inkább most, mint reggel. Egyébként megfigyeltem, hogy lefekvés előtt szinte minden zarándok ide-oda rakosgatja a kis dolgait. Azt hinnéd, a másnapi indulást megkönnyítendő. De nem. Mi ma reggel is már rég kiléptünk az albergue ajtaján (nem sokkal hat óra után), mire a többség felkászálódott. Asiáék voltak csak gyorsabbak nálunk, mi a másik, fiatalabb lengyel párossal startoltunk.

Egy darabig tartottuk is velük az iramot, aztán már nem éreztük szükségét. A terep viszonylag sík, a kocsiút mellett kiválóan lehet haladni. Hátránya, hogy alapvetően unalmas, ráadásul egész nap lógott a levegőben az eső. Bennünk volt a versenyszellem, vagy inkább kényszerűsége, még ha meg is beszéltük magunkkal, hogy szállást valahol biztosan találunk, ha az alberguében nem lesz, hát nem lesz. Könnyen lehet, hogy sokan buszra szállnak.


Építkezések mindenütt

Ahhoz képest, milyen fájdalmaim voltak az éjjel, és azon rettegtem, hogy másnap nem bírok majd megmozdulni, semmi bajom sem adódott gyaloglás közben. Mégis csak kialudtam magamból a fáradtságot?

Az út végig kisvárosias jellegű, ennek megfelelően többször rontottak felénk ótvar földszintes kutyák, de a hangjuk mindig nagyobb volt, mint a merszük meg az erejük. Azért hátat nem érdemes fordítani, még a bokánkba haraptak volna, amilyen alattomos pofájuk volt.

Említettem már, hogy a spanyolok nem tudnak kutyát tartani? Egy jószág valami hordóban lakott, és közvetlenül az országút melletti járdára rontott ki, mikor meghallotta, hogy jövünk. Meg volt kötve, de a lánca éppen akkora volt, hogy a kocsi elé már nem tudott volna kiugrani. Ellenben én választhattam a bokaharapás és aközött, hogy kivasaltatom magam a szemből közlekedő autóval.



Ovideo határában. Hogy el ne tévedjenek a láma zarándokok, valaki több jelet is felfestett a kelleténél

A spanyoloknak a km-ek pontos megjelöléséhez sincs tehetségük, bár mintha már ezt is említettem volna. Még az országúton sem következetesek, ami kocsiban ülve talán nem tűnik fel, de így, gyalogolva nem mindegy, három vagy öt km van-e hátra adott pontig.

La Vegától kezdve gyakorlatilag egybeépültek a települések, néha ki sem írták a nevüket, úgy találgattuk a guide alapján, merre járunk. Aztán Oviedóhoz közeledve egyik km-ről a másikra fordul panelházas-bútor/autókereskedéses környékbe a bocilegelő és muskátlis-teraszos-családiházas vidék.



Római híd, csak úgy, mert ilyen is van

Egy örökkévalóságnak tűnt a városban megtett táv. Fel kellett kapaszkodni egy magaslatra, ahol a katedrális és az óváros állt; nem messze attól a környéktől található az albergue. Nagy nehezen megtaláltuk az i-t, és kaptunk térképet. Onnan már hamar odataláltunk. A négy lengyel várakozott csak a bejárat előtt, hamar gyorsan be is osztottuk, ki meddig marad távol nyitásig (azt hiszem, még egy óra sem volt, míg az albergue csak du. ötkor nyit…). A szállást a polgármesteri hivatal tartja fenn, vagy legalábbis annak bejáratában várakoztunk, mert közvetlenül mellette, egy kapualjból nyílik az albergue. Ennek megfelelően ki-bejártak a hivatalnokok, de úgy tűnt, különösebben nem botránkoznak meg a zoknikat szárító, fáradt peregrinókon.



A Primitívóra nézve bíztató, hogy ilyen gyorsan ideértünk (igaz, nem volt dimbes-dombos a terep), középmezőnynek azért még jut hely a szállásokon. Hamarosan kezdtek szállingózni az emberek, most már olyanok is, akiket korábban nem láttunk. Volt köztük autentikus zarándok is, valami francia, aki Szent Jakabnak öltözött és füvet szívott. A Francia útról szakadt ide, de Oviedóban véget is ért számára a Camino, ment haza. Hozzá hasonlóan sokan így tettek (FVH-ék természetesen búcsúestet rendeztek számukra az egyik étteremben), de ettől még nem lehetett fellélegezni a létszámot illetően.

Sokan ugyanis éppen Oviedóban kezdik ez a Caminót: még akkor is érkeztek zarándokok, mikor mi már rég lecuccoltunk, lefürödtünk és kiléptünk a szállás kapuján, hogy várost nézzünk. Kb. 20 férőhelyre háromszor annyian pályáztak, legalább. Szerintem csak beszerezték a credentialt, és még aznap továbbgyalogoltak vagy más szállás után néztek a városban, nem tudom. Ez rossz jel a Primitivót illetően, ráadásul amennyire kihallottuk mások beszélgetéseiből, többen szintén a hegyeknek tartanak.
Ugyanakkor el kell válnunk néhány olyan emberkétől is, akiket viszont kedveltünk: a lengyelek, valamint Sara és Maya az Északi úton folytatják, nem vágnak neki a hegyeknek.



Ovideói tér

A sátras franciával – aki megy haza – poénkodtam, hogy megvesszük a sátrát, ő meg a spanyol haverja meg azon viccelődött, hogy a zarándokok kénytelenek lesznek eltenni egymást láb alól a hegyekben, ha szállást akarnak. Az igazi gond akkor lesz, mikor Isten háta mögötti falvakban kell aludni, ahol csak az az egy albergue áll és más semmi. A következő szálláshely pedig 30 km-re van. Továbbra is korán kelünk majd (ezzel meg az a baj, hogy a hegyek miatt később virrad), kilépünk, ha kell, átpakoljuk a zsákot, hogy könnyebb legyen (bár már minden felesleges holmit kiszórtam), és reménykedünk, hogy az emelkedők megritkítják a feldúsult mezőnyt.

A töprengést félretéve nyakunkba vettük a várost.


A kívül-belül szépséges katedrális

Oviedo nem hagyja magát fotózni – határozottan ez volt az érzésem. Hangulatában egy nagyon picit bilbaós, talán a mérete, vagy az itt-ott felbukkanó modern szobrok miatt, nehéz meghatározni. Itt is áll egy csodálatosan szép katedrális, amelyet belülről látni olyan élmény volt, mint mikor először jártam Rómában a Szent Péter Bazilikában. Nem csoda, hogy sokan feljönnek valami katolikus hagyomány miatt a Francia útról, hogy lássák a katedrálist. Egy fiú épp gyakorolt az orgonán, fantasztikusan hangzott a zene (Saint-Saenst játszott), az oltárkép meg olyan finoman volt megvilágítva, hogy azt vettem észre, ha sokáig nézi az ember, Jézus alakja kibontakozik a félhomályból, az őrá irányuló lámpafény mintha az alakból sugározna kifelé és nem fordítva. Talán egy hangyányit erősebb a világítás azon a részen, de ez csak akkor tűnik fel, ha sokáig bámul a néző.

Nem fotóztam, nem is lehetett és az élményt sem adná vissza. Nyugalom szállt meg, amire nagy szükségem volt akkor és ott.



Utcazenész






A Primitivo mintha az utolsó lélegzetvétel volna. Több, mint 300 km-es lélegzetvétel. De akkor is, az út felén túl vagyunk, akár Fisterrát, akár Santiagót tekintem célnak. És ez nagyon jó érzés. Ezt írtam a naplómba: „Szállás, sietség, lábfájás, sok megoldandó feladat, de várom a holnapi indulást. Az utóbbi 4 nap több mint 100 km-e után most mozgásigényem támadt. A Camino beindult, és én alig várom, hogy útra keljünk holnap kora reggel.”


21. nap ________ 23. nap

Nincsenek megjegyzések: