2009. május 20., szerda

Az első hegyi szakasz

Primitivo
Oviedo-San Juan (Xuan) de Villapańada
26 km
2008. augusztus 5., kedd



Mindig nagy macera a reggeli indulás, ha egy szűkös városi lakóházban kialakított alberguéből kell kijutni. Vékony folyosó áll rendelkezésre az emeletes ágyak közt, jó eséllyel nem buksz orra a sötétségben valaki más vagy a saját hátizsákodban. Nylon zacskóval ne zörögj, mert az szentségtörés, bár nem tudom, hányan tudnak visszaaludni mások mobil ébresztője után. Rajtunk kívül csak két, Oviedóból startoló, tegnap nagy túrázóknak tűnő spanyol nő kelt fel.

Nekivágtunk az ébredező utcáknak. Nagyon hűvös volt. Akkor kezdett pirkadni, mikor kiértünk a város szélére. A két csajszi egy ideig tartotta velünk a lépést, aztán valamiért megálltak, és utána órákig nem is láttuk őket.

Ahogy elhagytuk a várost, rögtön kezdődött az emelkedő. Köd telepedett az útra, és nagy csend. Legelők mellett vezetett a Camino, és a távoli, a tárgyak körvonalát elmosó szürkeségben lovak nyerítettek fel. Asiától, a lengyel lánytól tudtuk, hogy ez a lovaknál üdvözlést jelent. Megálltunk a kerítésnél, mire boldogan odaszaladtak hozzánk. Kockacukor nem volt nálunk, így be kellett érniük némi simogatással. Egykedvű, nagy, barna szemükkel bámultak minket, míg nem továbbálltunk.



Barátságos lovak a ködben

A sűrű köd nem akart felszállni, végül rábeszéltem Woofot, hogy vegye fel az esőkabátját ő is; ebben a rendkívül ocsmány ködszitálásban igen jól el lehet ázni, s az ember észre sem veszi. Csak mikor már késő.

A jelzett út sokszor keresztezi az országutat; a települések nevét egyeztettük a guide-ban írtakkal, jó helyen jártunk, nem tévedtünk el sehol. Távolságra is kb. egyezhetett a kettő. Betértünk egy bárba enni-inni, később egy másikba pecsételni (ott szállást is adnak), aztán megint elnyelt minket a köd.

A két spanyol csaj nem került elő, és másokkal sem találkoztunk. Legfeljebb egy-két biciklis húzott el. A Primitivo kihalt szakasz benyomását keltette, és egy darabig el is hittem, hogy mindenki északnak ment.



Álmos kutya az út közepén, háttérben a világos folt: ott feküdt, nem zavarta az eső. Azért tápászkodott fel, hogy szeretetet kunyizzon tőlünk. Egyébként ilyesmi, némán követő jószágok kerültek elő még Bilbaóba menet, a kutyás kalandkor



Még egy barátságos ló, amelyik odajött a kerítéshez némi simogatás meg édesség reményében


Premońóban betértünk egy bárba – kb. ekkorra megéheztem megint –, és kértünk egy bocadillót. A néni csak nézett, hogy uno? Mondtuk, uno. A spanyolok sosem hiszik el, hogyha két embert látnak, azoknak tényleg elég egy szendvics. Kértünk még két cafe con lechét. Leültünk az asztalhoz, megszemléltük a kicsiny helyiséget. Megjegyeztem, hogy talán kérhetnénk pecsétet, mert nagyon úgy fest, ide rendszeresen betérnek a zarándokok, és több jel (pl. falra akasztott fésűs kagyló) utalt rá, hogy itt akár pecsétet is kaphatunk. Így is történt.

Azt egyikünk sem értette soha, miért tart egy bocadillo elkészítése 5-10 percbe. Tekintve, hogy ez egy szendvics: egy nagyobb bucit ketté vágnak, a két rész közé sajtot, sonkát/kolbászt tesznek, meg sem kenik vajjal, semmi extra. Aztán a néni kihozta a szendvicset. Hát, döbbenten ültünk felette.

Kezdjük azzal, hogy a kenyér lehetett önmagában fél kiló. Házi kolbászt és házi, „kékfoltos” kecske(?) sajtot rakott bele. De nem ám csak úgy vékonyra szelve. A kolbász is gyakorlatilag egy fél rúd volt, hosszában elvágva, ahogy a sajt is. Ezért kérünk mi mindig uno bocadillót. Nem is bírtam mind megenni, pár falat maradt, elvittem szalvétába csomagolva. Ja, és nevetségesen keveset kellett érte fizetni. A két kávéval együtt került 4 euróba. Benne olyan sajt meg kolbász, ami külön-külön kerülne ennyibe egy supermercadóban…



A fehér felirat tanúsága szerint a Szent Jakab úton haladunk



A két spanyol túrabajnok csajjal Grado előtt találkoztunk nem sokkal. Elég nagy tempót mentek, folyamatosan beszélgetve. Nyomukba szegődtünk, jól bírtuk. Ők Gradóban megálltak ebédelni, mi előkerítettük az i-t, majd a térkép segítségével nekivágtunk a hátra lévő 3 km-nek. Persze, hogy itt is mászni kellett a szállásig, ami a város felett, egy faluban, a templom mögött állt. Csak egy nő meg a fia tartózkodott a kissé fapados, kissé koszos, de legalább melegvizes alberguében (donativós a szállás); a közelebbi szállásról, 15 km-ről jöhettek, mert Oviedóban egyáltalán nem láttuk őket, és nem is tűntek túl gyors zarándokoknak.


Az egyik ötven méter hosszú helység

A szemerkélő eső megszűnt és a köd is kezdett felszállni. Pár óra múltán, az albergue előtt heverészve, várva, hogy melegítsen a gyenge napfény, ráláttunk Gradóra és a környező dombokra. A peregrinók meg csak jöttek, jöttek, egy darabig nyelte őket az albergue – ismerős nem volt köztük. Jóval később futott csak be egy német srác, Daniel, akit még Güemesből, Santanderből ismertünk látásból. Nagyon fájt a lába, ezért adtam neki Ben-Gayt, de a lelkére kötöttem, hogy mosson kezet utána, és ne ijedjen meg, ha nagyon csípi a bőrét. Erre ő:
– Ismerem ezt a krémet. Edzésen ezt kentünk egymás arcára.
Ja, jó, akkor vedd úgy, hogy nem szóltam semmit…

Koreai Némettel és FVH-al is találkoztunk, KN lecuccolt az alberguében. A spanyol haverját várta. Mivel éppen szundikálni akartam, csak futólag észleltem FVH-ék jelenlétét. Fél füllel úgy hallottam, mintha valami autóról, taxiról és szállásról lenne szó. Elaludtam, és mire felébredtem, Koreai Német és FVH már nem volt sehol. Nem hiányoztak, hogy úgy mondjam.



Kilátás a szállásról, a hegyek alatt Grado városa

Pecsétet a szemközti házból lehet szerezni, egy bácsitól. Később a villanyvezetéken láttam egy hollót, ami a tyúkólból kiszűrődő hangokat utánozta.

Az ismeretlen zarándokok még este kilenckor is jöttek, csak jöttek, egyesek sántikálva, kifulladva; egy koma leült mellénk az albergue elé. Egymás után szívta a cigarettát, és közben végig hitetlenkedve mondogatta, hogy:
– Hú bazmeg, azt a jó rohadt, ez… ez… nagyon hosszú volt! 25 km! Nyolc órát gyalogoltam! A mindenit. Ti honnan jöttetek?
– Irúnból.
– …

Később jött két srác, és velük egy olyan gyönyörű szép német juhászkutya, hogy én annál szebbet soha életemben nem láttam. Idomítottnak tűnt, mint az ilyen rendőr- vagy „katasztrófavédelmis” kutyák. Jöttek párok, akik úgy festettek, mintha most álltak volna fel a tévé mellől. Sokan fájlalják a lábukat, nem csak Daniel. Sokan fognak a földön aludni. A többség ma kezdte a Caminot. Éppen a hegyek lábánál. Ennél jobban nem is tolhattak volna ki magukkal.

Lefekvés előtt a két spanyol lány szólt, hogy ugye tudjuk, a jelzett út nem járható autópálya építés miatt, és kicsit másfele kell menni, ha el akarunk jutni Salasba. Az infó valami táblán volt kirakva az előtérben, de nem néztük meg. Tanulság – így, 500 km után –, mindig nézd meg, ki van-e téve valami fontos felvilágosítás az útvonallal kapcsolatban. A tömeg láttán szerintem ők is meglepődtek amúgy, kérdezték, mikor kelünk. Megegyeztünk egy közös hat órás tömegfelverésben.



Nincsenek megjegyzések: