2009. május 22., péntek

A sok arcú város

Lezama – Bilbao
12 km.
2008. július 20., vasárnap


Ha jót akartok magatoknak, kedves Lezamából Bilbaóba tartó zarándokok, ne hallgassatok az angolul is beszélő, jófej hospitaleróra. Azt mondta ugyanis, hogy nem kell elmenni a következő településig, Zamudióig, hanem Lezama után nem sokkal egy útkereszteződésnél lefordulva rövidíthetünk, mindössze 10 km alatt eljuthatunk Bilbaóba, a hivatalos 15 helyett.

Le is kanyarodtunk az instrukcióknak megfelelően, azonban az állítólagosan jelzett úton csakhamar megfogyatkoztak a nyilak, majd végleg eltűntek. De nem baj, nem volt leágazás, mi mentünk tovább nagy bátran, hiszen azt mondták, erre kell. Valamiféle darálógép zakatoló hangja szűrődött felénk az erdőn át, majd megpillantottunk néhány épületet is; aztán mikor közelebb értünk – ekkor már egymást se nagyon hallottuk a zajban –, baloldalról előrontott egy kutya. Szerencsére láncra volt kötve, ahogy az a másik dög is, amelyik meg jobbról akart ránk ugrani. Maradt köztük egy sáv, vállat vontunk, menjünk tovább. Ekkor előjött egy harmadik közepes méretű jószág, ami szabadon volt, de látszott rajta, hogy a csaholás csak álca, félt tőlünk, és a láncos bajtársak hatókörében ugrált tovább. Még ez sem tartott minket vissza.
Aztán felbukkant két bernáthegyi méterű kutya... Mindkettő szabadon. Zarándok megtorpan. Farkasszemet néz a kutyákkal. A gépezet zakatol, woof megpróbálkozik egy „holá!”-val meg egy „buenos días”-szal, de persze senki sem válaszol. Zarándok visszafordul, baktat lefelé 500 m-t, szíve is zakatol, mint az a gép a kamrában. Most merre tovább, hol tévedtünk el?
Hamarosan felfedezzük a megfakult sárga nyilat az egyik fán, mely a kutyák felé mutat. Nagy levegő. Talán azért vannak szabadon, mert nem harapósak. Ugye?
Woof megkérdi, kérek-e valamit enni, mire én:
- Viccelsz? Egy falat sem menne le a torkomon...
Nekivágunk.
A zakatolás ismét felerősödik, láncos kutya balról, láncos kutya jobbról. A szakadt is előkerül, de nem mer közelebb jönni. Az egyik hatalmas dög valami traktor alatt fekszik, onnan csahol, látszik rajta, hogy retteg tőlünk, egészen szánalmas látványt nyújt. Előtűnik az ötödik, nem ugat, csak néz. Elmegyünk mellette, mire ő is komótosan megindul utánunk. Woof hátrapillant, szól, hogy ne álljak meg, közém és az állat közé helyezkedik. A kutya és a zakatolás lassan elmarad mögöttünk.

Legközelebb akkor láttunk sárga nyilat, mikor Bilbaó közelébe értünk fönt, egy hegyen. Kb. két km-es kitérőt tettünk. Utólag azon gondolkodtunk, talán a kutyáknál nem balra, hanem jobbra kellett volna fordulnunk. Ha volt ott egyáltalán út, és nem valami udvarba vezetett. Most már sosem derül ki.




Valamivel később irdatlan esőfelhő bukott át a hegygerincen, éppen hátranéztem, honnan is ereszkedünk lefelé – alattunk már mindenütt ott terpeszkedett a város agglomerációja –, és rögtön szóltam woofnak, hogy most vegyük elő azokat az esőkabátokat. Egy perc múlva már zuhogott is. Láttunk egy kerékpárost, aki hatalmasat esett a csúszóssá vált négysávos autóúton. Még jó, hogy nem csapták el; rohantunk oda segíteni, de addigra már egy autós is megállt. A biciklista jó tíz-tizenöt métert csúszott lefelé lejtőn, rendesen lehorzsolta a lábát, de szerencsére nem lett más baja.

Megtaláltuk az alberguét, nagyon klassz hely, van jó melegvíz, net, centrifuga, az ügyeletes hospitalera nagyon kedves, fiatal lány, tud angolul; egy térképen elmagyarázza a holnapi út rövidítési lehetőségeit…


Valaki feldobta a pacskert


Egy kicsit párizsi, másutt római hangulata is van ennek a városnak

A szemerkélő eső, és a ronda, szürke, alacsonyan vonuló, depressziós esőfelhők ellenére a városnézés mellett döntünk; már alig vártam, hogy végre „csináljunk valamit” a lezamai üres délután után. (Sajnos a kedvem nagyon nyomott volt, de minél többet látni akartam Bilbaóból; a mászkálás ellenére azonban úgy tűnt, mégsem attól függött a lelkiállapotom, hogy van-e látnivaló, vagy nincs az aktuális településen.)



Utcák az óvárosban




A katedrális az utcák mélyén rejtezik, nincs előtte nagy tér, ahonnan az egész jól belátható volna (talán emiatt emlékeztet Rómára)






Sziesztaidő. Az emberek beszabadulnak a bárokba, a kép jobb szélén látható nő pl. beugrott egy deci borra és két-három pintxóra, és már ment is tovább a dolgára


A választóvonal a folyó régi és új Bilbaó között


Egészen lementünk a Guggenheim Múzeumig, ettünk pintxókat és ittunk bort, meg kólát is. A modern belváros olyan, akár egy terepasztal, mintha felnagyították volna az üvegfedél borította maketteket, a villamossínek közé műfüvet ültettek, ettől olyan, mintha a föld felett lebegve siklana a jármű. (Ki is próbáltuk.)



Csupa modern, rideg épület emelkedik a folyóparton, de nekem tetszett a Guggenheim Múzeum környéke. Azt a ronda „virágszobor” kutyát kivéve, amit mindenki nagy hévvel fotózott, én inkább kihagytam. Maga a Múzeum, meg az a pókizé annyira ronda, hogy az már szép, szerintem kifejezetten jó fotótéma.



Füvesített villamossínek. Ettől olyan, mintha a jármű a föld felett lebegve közlekedne. Jobb oldalon széles területen mászkálhatnak a gyalogosok, közvetlenül a folyó parton. Egy sáv természetesen ki van jelölve a bringásoknak - a város tervezői mindenre gondoltak



A Guggenheim Múzeum előtt


Guggenheim Múzeum


6. nap _____________ 8. nap

Nincsenek megjegyzések: