2009. május 22., péntek

Ernesto csodálatos világa

Laredo – Güemes
26 km (de a lábam szerint több volt)
2008. július 25., péntek


9-kor indult a komp a város másik végéről, úgyhogy időben nekivágtunk a három km-es playa menti útnak. Közben felkelt a nap, fotóztam az óceánt, zsebkutyákat sétáltattak öreg nénik és bácsik, elvetemültebb emberek kocogtak. A földnyelv szélére érve megtaláltuk a táblát, hogy „Ferry”, és volt ott egy buszmegállóra hajazó nyitott építmény, de mindez jó százötven méterre a homokos parttól.


A laredói playa reggel



Felkelt a nap




A minket beérő német házaspár nem is hitt woofnak, mikor mondta nekik, hogy ez a komp megállója, pontosabban ott lent, a földnyelv végére fog kifutni, arra a területre, ahol a legtöbben ácsorognak. A németek a biztonság kedvéért még megkérdeztek egy helyi tagot, mi meg elindultunk a vízhez.

Hamarosan tényleg meg is jelent a lélekvesztő, kifutott a fövenyre, csörlővel leengedte a kapitány-kormányos a rámpát, majd a ki-beszállást követően mindenkitől beszedte a jegypénzt, és áthajóztunk a túlpartra.



A komp


És az ún. kikötő


Spanyol életérzés, avagy reggel van, mindenre ráérünk, még újságot olvasni is van idő a parton sétálgatva

Nem fordultunk Helgueras és Noja felé, nagyon sokáig a műúton maradtunk, míg újra a hivatalos jelzett útra nem csatlakoztunk. Szandálról cipőre váltottam, mert nagyon fájt a lábam. Sikerült széttaposnom a talpamat az előző napokban.

Jellegtelen, unalmas útszakasz volt, egyforma falvakkal, könnyen eltűnő jelekkel. Welcome to Cantabria?

Az albergue előtt egy km-rel pedig felmondta a szolgálatot a lábam. Ismét leültem, cipő le, szandál fel, hátha úgy jobb lesz. Mintha véres csonkokon jártam volna, mintha minden egyes talppárnám külön-külön fájt volna. Láthatatlan tőrökön lépkedtem, amik a térdemig hasítottak, míg más szúró-vágó eszközöket felülről döftek volna belém, a lapockám környékéről kiindulva.




Cantabria egyetlen fotóba sűrítve. Baszkföld üdezöldje után itt megsárgult növényzet és sík terep fogadja a zarándokot. A városok azonban mind megannyi ékszerdoboz


Szép ház Güemesben. Nem gondoltam volna, hogy innen még rohadt messze lesz a szállás

Az albergue egy dombra épült, és messziről kétségbeesetten találgattam, melyik ház lehet az, ahol vége a szenvedésnek. Az emelkedő aljában ránk rontott egy hihetetlenül tündéri keverék kutya, úgyhogy megálltunk megdögönyözni a szeretetéhes gombócot. Ő örült a simogatásnak, én meg annak, hogy ismét ücsöröghetek egy kicsit. Ja, nem a lent látható jószágról van szó, bár ő is barátságos volt, mint később kiderült. Csak egy kicsit büdi.




A güemesi albergue az út legjobb szállása

Mikor végre felértünk a szállásra, néhány ismerős arc üldögélt előtte (németek, akiket még Pobeńában láttunk, ill. Portugaletében). Egy hiperaktív, jófej helyi fickó rögtön beterelt minket a társalgóba, ahol kitöltöttük amit ki kellett (statisztika mindenek előtt), a toll remegett a kezemben, alig bírtam írni. Kaptunk pecsétet a credentialba, majd megmutatták a szállást és a vizesblokkot. (Később, mikor már magamhoz tértem, rajzoltam a vendégkönyvbe, ami nagy sikert aratott.)

Woof guide-ja (és neten olvasott naplók szerint) Güemesben van a legjobb albergue. Ezt minden szempontból alátámaszthatom, az összhatást még az sem rontotta le, hogy később a Mexikói és Hallgatag Leánya is épp abban a helyiségben kapott ágyat, ahol mi is aludtunk.



Tálalva!

Ez volt az első szállás, ahol közös vacsorát ettünk a többi zarándokkal. A helyiek hetenkénti váltásban látják el az albergue körüli teendőket, a befolyó donativókból pedig vacsorát főznek a peregrinóknak. Aznap este 25-en jöttünk össze, főleg németek és spanyolok voltak jelen. Első fogásként csodás krémlevest kaptunk, másodikként pedig rizses husit. Kaptunk bort is. Csak azt sajnáltam, hogy mélyebb beszélgetés nem alakult ki a fáradtság és a nyelvi korlátok miatt. Laura, aki utánunk érkezett meg, és kapott tőlem Ben-Gayt a fájós lábára, megkérdezte, ki mivel foglalkozik. Kb. tíz percig próbáltam elmagyarázni, mit dolgozom, több-kevesebb sikerrel. (Mielőtt valaki caminózni megy, tanácsos utánanézni, hogy mondják spanyolul az ő foglalkozását, mivel vannak szállások, ahol ezt is gyűjtik statisztikai adatként.)


A vitrin mögött ásványok, Ernesto utazásai során gyűjtött tárgyak, főleg Dél-Amerikából


Vacsora után kiállt középre az egyik helyi asszony, aki addig a konyhában sürgött-forgott, és egy fickó, aki határozottan Nemerére emlékeztetett. Előbbi spanyolul mesélt, utóbbi – a németek és a mi szerencsénkre – angolra fordította a mondandót. Kiderült, hogy az alberguét a helyi egyházközösség vezetője, egy Ernesto nevű papnak köszönhetjük, aki rengeteg időt töltött külföldön. A társalgóban látható fotókat ő készítette (Dél-Amerikában, Afrikában), és az ásványokat is ő gyűjtötte sok más egyébbel együtt.


Ernesto utazásai során 8000 diaképet készített, melyek rendszerezése a mai napig folyik (képzelem, mennyit fotózott volna, ha digitális gépe van), életét a szegények és az elesettek megsegítésének szentelte. Minden vagyonát, földjeit (ahol most önkéntesek ill. a közeli, santońai börtönből szabaduló elítéltek dolgoznak), halála után a harmadik világ javára kívánja majd fordítani. Alapítványa pénzt gyűjt (ide folyik be a peregrinók adományának egy része is), amelyet közvetlenül segíti a szegényeket a közvetítő, bürokratikus és olykor korrupt segélyszervezetek kihagyásával.


Ernesto dolgozószobája úgy festett, mintha éppen a mi érzekezésünk előtt öt perccel távozott volna valahová, mindenütt bájos rendetlenség és otthonosság uralkodott


A nyolcezer diakép egy része

Utána felvittek minket a dolgozószobájába, amely olyan volt, mint egy kis készülőfélben lévő kiállítás. Az asztalon kedves rendetlenség, mintha Ernesto legalábbis nem külföldön volna éppen, hanem öt perccel azelőtt távozott volna valahová, hogy mi beléptünk. Középen volt egy nagy asztal, kiterítettek egy térképet és részletesen elmagyarázták a következő napok útvonalát, hol érdemes menni és hol nem. (Santander után az egyik útszakaszon – ez rosszul kezdődik, tudom – pl. át lehet haladni egy vasúti hídon, ha rövidíteni akarunk. Ami jó hír: a híd nem hosszú, csak tíz méteres. Ami a rossz: a vonatok viszonylag sűrűn járnak arra… Nyugi, Anya, nem ezt választottuk.)




Csodás, tartalmas este volt, nagyon jól éreztük magunkat. Minden Északi útra tévedő zarándoknak csak ajánlani tudom, szálljon meg Güemesben egy éjszakára.



11. nap _______________ 13. nap

Nincsenek megjegyzések: