2009. május 22., péntek

Az én kedvenc városom

Pobeńa-Castro Urdiales
16 km
2008. július 23. szerda


Ahhoz képest, hogy azt hittük, 25 km-t kell megtennünk, olyan hirtelenjében érkeztünk meg, hogy rá kellett jönnünk, nem jöttünk többet, mint 16 km-t. Köszönhetően annak is, hogy főleg az autóúton haladtunk. Szandálra váltottam, mivel vízhólyag keletkezett a kisujjamon, és a túraszandálban menetelés ésszerű megoldásnak tűnt. A vízhólyag-kezelés szempontjából valóban, csak akkor még nem tudtam, hogy ezzel viszont túlerőltetem a talpam.

Reggel, mikor éppen végeztünk a pakolással (mi keltünk szokás szerint elsőnek), integetett az hospitaleró, hogy jöjjünk be a terembe (régi iskolaépület volt átalakítva alberguének). Én azt hittem, le leszünk cseszve, mint Irúnban első nap, mondván, hogy felvertük a többieket. Tévedtem. A régi iskolapadok tetején reggeli várt ránk, a terülj-terülj asztalkámhoz hamarosan más peregrinók is csatlakoztak. Nagyon jó fej, kedves koma volt az hospitaleró, és sorra mindenkit maga indított útnak.

Némi kaptatót követően sokáig a tengerparton haladtunk, szédületes látványt nyújtottak a sziklák a kelő nap aranysárga fényében.







Menet közben rájöttem, hogy egész jól elmegy az idő (és az unalmas szakaszok is) azzal, ha külföldi és hazai slágerek szövegén töröm a fejem, és ha megvan egy-egy sor, azt rögtön „fel is éneklem”. Később egész Pink Floyd és Dire Straits albumokat, vagy a Hairt dúdolgattam magamban.


Szélerőművek a reggeli fényben


Az impresszionisták tudtak valamit a fényekről, avagy erről a partszakaszról woof három éve teljesen más hangulatú képet készített





Anyu, éhes vagyok!




Én, a divatdiktátor: szandálban, zokniban


A semmibe nyúló vasúti híd (valójában hajókra pakoltak onnan)

Castro Urdialesbe érkezvén már messziről látszott, hogy csudaszép kis helyen szállunk meg, kár lett volna előző nap továbbmenetelni, nem lett volna erőnk, időnk bejönni és szétnézni. Ráadásul, mintha a lábam mindig pontosan tudná, mikor ér véget az aznapi hossz, két km-rel a város előtt éles fájdalommal jelezte, hogy mára ez bőven elég volt. (E „két km-es szabály” később még jelentőséghez jutott…)

Egy óra körül már a turista információban kaptuk a pecsétet a credentialba, majd feladtuk postán a Gernikában illetve Bilbaóban vett, majd Portugaletében megírt képeslapokat. Nem kapkodtuk el.

Megtaláltuk a szállást, ami persze órák múlva nyitott csak, úgyhogy elbarkóbáztuk az időt, míg meg nem érkezett egy német házaspár, akikkel szintén tudtuk egymást váltani zsákőrzés ügyben.


Homokszobrászok a castro urdiales-i playán


Visszapillantva: előtérben a playa, háttérben a hegyek, amelyek a reggeli képeken még másik szögből látszottak


Az öreg templom és egy világítótorony a kikötő fölött

Castro Urdiales az első cantabriai város az úton, és szerintem a legszebb is. Nagyon tetszett a templom, olyan bájosan torz, gótikus, látszott, ha volt pénz, tovább építették; a kövek csálén állnak a boltívekben, az egész meghitt, semmi hivalkodás, oldalt homályos zugok, kápolnák; a biztonsági őrök pedig rendesek, mert megengedték, hogy fotózzak.





Körbejártuk a kikötőt, fergeteges pintxókat ettünk és borozgattunk – ekkor már láttuk, ma sem tartunk spórolós napot.



Hajók és sirályok mindenütt




Potyakaja reményében gyülekező sirályok


A tenger színeváltozásai


Castro Urdiales temploma tetszett legjobban az egész úton


Csálén álló boltívek és különféle színű kövekből épült oszlopok - bájos aszimetria uralja a gótikus építményt



Szerintem szebb, mint a Notre Dame






Pár órával később hatalmas vihar érkezett az óceán felől, be is menekültünk ismét egy bárba, ahol beláttunk a konyhai sürgés-forgásba. Mondanom sem kell, az összes tengeri herkentyű halomba rakva várta sorsát. A zuháré elvonultával visszaindultunk a szállásra, még egy kicsit ökörködtünk egy üres playan. Az éjszakai alvást csak az erős dohányos Mexikói fulladásos-krákogós-tüdőszaggató köhögése zavarta meg.

Ja, Mexikói neve onnan ered, hogy enyhén (nagyon) közép-amerikai, indiános vonásokkal bírt ez az alacsony, vékony, spanyol nőszemély, aki hallgatag tinédzser lányával gyalogolt a Caminón. Több szálláson is találkoztunk velük, de aztán egy idő után eltűntek. Vagy buszra szálltak, vagy idő közben egyszerűen hazamentek. Ő is az idegesítő, önjelölt szervező és intézkedő, csak spanyolul tudó hobbizarándoknak tűnt számunkra.



Szivárvány a tenger felett





Érdemes megfigyelni a tenger és az ég valószerűtlen, lilával és zölddel kevert kékjeit



Fura felhők


9. nap ______________ 11. nap

Nincsenek megjegyzések: