2009. április 21., kedd

A világ legvégén

Extra nap Fisterrában
2008. augusztus 24., vasárnap

A Santiagót követő négy nap olyan volt, mintha sűrítve ismét átéltem volna az előző majd’ másfél hónapot. Sok fájdalomban, örömben és élményben volt részem, amit nem fogok soha elfelejteni.

Mivel tartottuk magunkat az ütemtervhez, maradt két pihenőnapunk, amit Fisterrában és Santiagóban töltöttünk. Délelőtt kincsesbányára bukkantam a playán, két zacsi kagylót és csigahéjat gyűjtöttem, de woof csak az egyiket engedte, hogy hazahozzam.



Szállásunk Fisterrában. Utolsó este egy kutya a tálkájával játszott éjjel kettőkor a ház mögötti utcában. Lelökte a műanyagot a lépcső tetejéről, aztán lerohant érte, és kezdte elölről


Fisterra kikötője. Aggódtunk, hogy így beborult délelőtt, de szerencsére délutánra ismét ragyogott a nap, szép naplementét ígérve a fokon





A playa, ahol értékes kincsekre bukkantam. Télen és ősszel jakabkagylót is találni, de ilyenkor csak darabok maradnak a parton. Az erre járó zarándokhordák lecsapnak az út jelképére




Rövid áttekintés a tenger színeváltozásairól



Délután tehát kimentünk a fokra, hogy Gandalfnak tett ígéretünknek hűen ruhát égessünk. Woof egy régi ingét választotta áldozatul, én pedig azt a pólómat, amibe a colombresi takarítónők láthatatlan hipója kedves, rózsaszín foltokat égetett.


A kép jobb felső sarkában látszik a világító torony, az már a tulajdonképpeni fok, ahová igyekeztünk


Mint Santiagóba, ide is sok turista is érkezik, autóval. A látóhatár végtelen, az ember tényleg úgy érzi, a világ végére ért. És bizonyos értelemben véve így igaz.


A fokra érve megpillantjuk a nullás kilométerkövet. Fura érzés, hogy Santiagóban nem láttam ilyet. Tényleg itt van vége az útnak. Egy villanypóznán bakancsok, szandálok, ingek, kerékpár gumibelső lóg: zarándokok hagyták itt. Ez is egyfajta módja az „elégetésnek”.


Szabaduljatok meg földi hívságaitoktól


Ez nem feleslegessé vált holmi, hanem bronz bakancs emlékmű

A turisták hangosak és többen vannak a kelleténél; számukra szuveníros pavilon és hotel is üzemel. A zarándokok lentebb húzódnak a meredek sziklákon, és némán ülnek, bámulják az óceánt. A naplementére, mint valamiféle különös, égi jelre várunk, ami után tudjuk, hogy most, most már tényleg hazamehetünk.





A sárga és kék szervezett (olasz) peregrino csoport maradványa lejön a partra. Egy pap vezeti őket, és hamarosan misébe kezd a szabad ég alatt. Akár egy pogány szertartás, valamennyien némán figyelünk, még ha a szavakat nem is értjük. Néhányan odasétálnak és csatlakoznak hozzájuk. Ez Isten temploma, mögöttünk meredek sziklák, előttünk a mélyben a nyílt óceán, felettünk a határtalan ég.

Mivel pár éve leégett az egész hegyoldal, tűzgyújtási tilalom van érvényben, de a sziklák alatt mindenütt illegális tűzgyújtó helyek sorjáznak. Kivárjuk, hogy lentebb menjen a nap, és hogy egy kicsit oszoljon a tömeg a közelünkből, aztán begyömöszöljük a feleslegessé vált ruhaneműt (Woof úgy dönt, csak az inge egyik ujját égeti el, annyira műszálas. Szerintem még mindig égne, a lángokat kékre festette valami.)

Mikor végzünk, és a távolban alábukott a nap, visszaindulunk. A levegőben sokáig érződik a füst: nem csak mi szabadultunk meg felesleges dolgoktól.



1 megjegyzés:

Zozó írta...

Köszönet hogy elolvashattam a beszámolót,nagyon élvezetes volt! :))