2009. április 22., szerda

A két kilométeres szabály

Muxía-Fisterra
33 km
2008. augusztus 23., szombat

Utolsó nap, amit gyaloglással töltünk. Nem is hiszem el. Kezdem egészen nyaralásként felfogni ezt a felfoghatatlanul hosszú és nehéz, ám szép gyalogtúrát. Pedig ezen a napon jobban fájt a lábam, mint az előzőn.



Ilyen a reggeli táj Muxía után





Ez a vidék is teli volt a rusnya, óriási meztelencsigákkal



És szép szitakötőkkel



Elhagyott horreó


Rajzlapra kívánkoznak, úgy hiszem


Cruceiro mindenütt, még az erdő közepén is




Már éppen azon törtük a fejünket, mi lesz a zsebünkben tárolt kockacukrok sorsa, amiket az út menti paripáknak szántunk. Na, ez a barátságos csacsi? öszvér? meglátva, mit kínálunk, egyből odarohant hozzánk (a meglepetéstől hátra hőköltünk). Nagyon jó pofa volt, billegtette valószerűtlenül nagy füleit, és szomorúan nézett utánunk, mikor tovább indultunk

Woof végig többet mondott néhány kilométerrel a valójában hátralévőhöz (tanulva abból, hogy kb. mindig az utolsó kettőn krepálok be, de igazán látványosan, olyankor a sebességem alig haladja meg a nulla km/órát). Ám Fisterra előtt – mivel már ekkor is elég lassan jöttem és nyűgösködtem – elkövette azt a hibát, hogy megszánt: nem öt van hátra, csak két kilométer!

Megörültem, aztán saját megdöbbenésemre tudatalattim érvényesítette a két kilométeres szabályt.

Tényleg szó szerint úgy vánszorogtam be a városba, mint egy göthös víziló, és lerogytam a legközelebbi padra. Pedig a szemem sarkából érzékeltem a másik végén üldögélő hajléktalant és egy lepukkant külsejű, dohányzó zarándokot, akit már Negreirában is láttam. Annyira fáradt voltam, hogy nem számított. Úgysem beszélünk egymás nyelvén. Woof ott hagyott, hogy megkeresse a szállást, én meg boldogan üldögéltem…


…volna, ha a hajléktalan, fogatlan, csapzott fickó nem kezd el hozzám spanyolul pofázni. Mikor kiderült, hogy magyar vagyok, igen megörült nekem. Nem értettem ezt a nagy felbolydulást, de ő teljesen belelkesült, és azt hajtogatta (ujjával a padon mutogatva):
– Budapeszt! Budapeszt! Ba-la-ton! Vienna! Camino! – Aztán elölről az egészet újra.
Kisvártatva kezdett bennem körvonalazódni az a valószínűtlen lehetőség, hogy itt, szó szerint (az egykor ismert) világ végén egy hajléktalan a padon ülve átszellemülten magyaráz nekem a Camino hazánkban kijelölt útszakaszáról.
Mivel spanyoltudás híján nem tudtam neki hasonlóan lelkesen, lehetőleg körmondatokban válaszolni, felpattant:
– Mirar! Mirar! – kiabálta, és elszaladt.
Ránéztem a békésen dohányzó, mezítlábas, szőke rasztás, kalapos zarándokra. Vele angolul sikerült váltanom pár szót, kiderült, hogy Barcelonában élő német, aki Santiagóban rábízta egy vadidegenre a csomagját, és mire visszaért, mindenét ellopták. Úgyhogy most mezítláb, meg ahogy volt, folytatta az utat idáig…
Ekkor visszatért a hajléktalan külsejű fickó:
– Mirar! Mirar – üvöltözte, és ledobta hátizsákját a földre, amelyhez hozzá volt kötve két jó túrabakancs meg egy foltos, csapzott kutya, aki be is menekült a pad árnyékába. A fickó kotorászott a csomagban, majd felállt, és kibomlott a sok helyütt összeragasztott, több mint két méter hosszú credentialja, benne a magyarországi útszakasz pecsétjeivel…
Megkérdeztem a rasztás németet, honnan a frászból való ez az ürge?
– Francia. – Rándított egyet a vállán, és békésen tovább dohányzott.






Kikötő és parkoló, nem csak autóknak

A nagy zarándoklat megkoronázásaként elmentünk az O’Fragón étterembe (lásd gasztrocamino bejegyzés), amit eredetileg a következő napra terveztünk. A fokra való sétát is áttettük, a napfényes, álmos délután hasonlóan álmos, nyugodt estébe váltott. Még nem fogtam fel, hogy vége, ami ezután jön, már tényleg nyaralás.






40. nap __________ 42. nap

Nincsenek megjegyzések: