2009. március 15., vasárnap

Gasztrocamino

Az út során - pénztárcánktól is függően - kipróbáltunk minden helyi ételt, amit csak lehetett.

Ha teljesítettük az aznapi penzumot, beültünk egy menu del díára, mely rendszerint három fogásból áll: előétel (általában valamilyen saláta), főétel és desszert. Akármilyen innivalót kérünk (mi általában a vörösbor mellett döntöttünk), nem csak egy pohárral hoznak: az asztal közepére teszik az egész üveget, illetőleg egy nagy kosár kenyeret. A déli étkezés így aztán legalább másfél óra, de Spanyolországban mintha senki sem sietne sehová, szeretnek élni, és ennek megfelelően jól lakni.

Az O'Fragon étteremben ülve, Fisterrában, ahol jól megérdemelt
búcsúvacsoránkat ettük. Mint sok más helyen, itt is élő állatok úszkáltak
sorsukra várva az akváriumokban. A vendég maga választhatja ki,
melyiket szeretné a tányérján látni, illetőleg a felszolgáló elkészítés előtt kihozza megmutatni a friss, de már nem élő alapanyagot

Az étkezés már-már szertartás, az előétel szinte mindig étvágycsináló, a gyomrot a főfogásra előkészítő választékból áll. Egyszer ráböktünk a pimientosra, ami nem volt más, mint egy tányér, sötét-méregzöld színű - erős - paprika, amit valószínűleg olivaolajban megsütöttek (?), konfitáltak (?). Az első falat valósággal lángra lobbantotta a szánkat, az utána következők már egyáltalán nem, különös ízvilága jól ment a borhoz, és nagyszerűen előkészítette a másodikfélét.

Hosszúkagylók, szintén a fisterrai O'Fragonban


Halleves Tineóban. Egyáltalán nem halászlé jellegű, de azért ez is finom

A spanyolok nem azt a marhafajtát vágják le, amelyik a tejet adja, bármelyik vidéki, egyszerű étteremben egészen más a hús, mint itthon, ahol rendszerint taplószáraz, rágós valamit kapunk vegyeskörettel.

Vacsora La Vegában, marhahús és sült paprika a tányérokon, középütt tengeriherkentyűs saláta tojással, olivaolajjal

És ha már köret: még az egyszerű sültkrumpli is fenomenális volt, nem hiába, állítólag Galiciában terem Európa legjobb burgonyája.

Mindent olivaolajjal sütnek, a salátát is azzal locsolják meg (naná, nekik nem kerül a sokszorosába; Asia, egy lengyel peregrina vett is néhány üveggel, és azt mesélte, odahaza náluk tízszeres áron kapná meg ugyanezt).

Az óceán közelsége nyilvánvalóan meghatározó, ennek megfelelően rengeteg tengeri herkentyűt ettünk.

Bacalao, azaz tőkehal, sokak kedvence


Lazac padlizsánnal, sajtszósszal


Tintahalak. Nekem túl rágós volt, ráadásul elég bizarr, ahogy a kis fekete gombszemükkel bámulnak a tányérból. Ennek ellenére mégis ízletesebbnek találtam a fejüket, mint a tömlőjüket

A halakról újat, azt hiszem, nem mondhatok. Eddig is imádtam őket, de odakint sikerült teljesen beleszeretnem a rákokba és a kagylókba is. A legnagyobb élmény mégis a polip volt, amit Galiciában kétféleképp készítenek el. Vagy főzik (ez a hagyományos), aztán olivaolajban, pirospaprikával megszórva fatányéron tálalják, vagy pedig sütik/grillezik.

Grillezett polip, Fisterra


Főzött változat Santiagóban

Nekem a grillezett-sütött polip jött be igazán, a húsa valahol a csirke és a tengeri hal íze között lehet félúton, omlós, míg a főzötté kissé rágósabb, főleg a tapadókorongja.

A desszertek közül woof különösen a flant (egyfajta puding karamellás öntettel) szerette, de a legmaradandóbb élmény, azt hiszem, a sajttorta volt, melyet mindig helyi sajtfélékből készítettek, ennek köszönhetően néhány várossal arrább szinte már teljesen másféle süteményt jelentett ugyanaz a szó.

Frenetikus sajttorta dzsemmel - Tineo

Az olyan átlagos élelmiszerekre sem lehet panasz, mint a tejtermékek: az édes, zsíros tejet úgy ittuk, mint a nektárt (avagy az alkeszek az olcsó lőrét, amint kiszabadulnak a közért fullasztó falai közül), pár perc alatt felhörpintettünk egy litert. Máskor kiültünk egy parkba, elővettük a bicskát, és bepusziltunk két pant, egy egész doboz vajat és némi sonkát (az arra járó spanyolok pedig jó étvágyat kívántak). A szervezet átáll a megterhelésre, és szinte bármiből képesek voltunk korlátlan mennyiséget elfogyasztani egy ültő helyünkben.

Végig az út mellett rengeteg szederbokrot láttunk, ám az időjárás nem kedvezett nekik, még augusztusra sem értek meg a szemek. Út közben vagy azt ettük, amit magunkkal cipeltünk (pan, májkrém - ettől azért sikerült hamar besokallnom), vagy pedig be-betértünk valami útmenti barba, és kértünk - szigorúan - egy darab bocadillót.

Ebéd La Vegában, erre tekintettel kivételesen két bocadillót vettünk

Ez tulajdonképpen egy óriási méterű (fél kenyérnyi) szendvics, ízlés szerint sonkát, sült húst, házikolbászt és/vagy sajtot tesznek belé. Éhes zarándoknak mennyei étek. A legmókásabb Villapanadába menet történt: megéheztem, és betértünk egy bárba, ahol még pecsétet is kaptunk. Kértünk egy bocadillót, a néni csak nézett, hogy uno??? Úgyhogy nyomatékosítottuk, hogy igen, uno, aztán eltűnt vagy tíz percre. Woof megjegyezte, hogy sosem értette, miért kerül ilyen sok időbe felvágni egy pant és beletenni pár szelet akármit. Aztán a néni visszatért egy cipóval, benne ujjnyi vastag házikolbásszal és kecskesajttal. A mai napig emlékszem az ízére, és arra, hogy nem bírtam megenni az egészet, a negyedét elcsomagoltam az útra. Remek volt, ráadásul döbbenetesen olcsó. (Nem csoda, Galicia kevésbé viseli meg a zarándokot pénzügyileg.)

És most a tapasról (Baszkföldön pinchók). Majd' minden bár hosszúkás pultján ott sorakoznak a tányérok, rajtuk a legkülönfélébb falatokkal, rendszerint fogpiszkálóval átszúrva. Mindenki annyit vesz le, amennyit akar, és a végén a fogpiszkálók száma szerint fizet. Nem olcsó mulatság, azt tegyük hozzá, de néha ez a legjobb módja kipróbálni az új ízeket. Így ettem először pl. polipot, tintahalat, rákot. Néha halkrémet kennek a pirított vagy friss, puha szelet panra., paprikát, halat, gombát, sonkát tesznek rá. Ahány bár, annyi tapas, érdemes kipróbálni. Bor és kávé mellé is jól jön, reggeli gyanánt vagy csak úgy, az íze kedvéért.

Café con leche és tapasok - Gernika

Az ételek mellett essék pár szó az italokról is: egy alkalommal sikerült mellényúlnunk, egy ismeretlen évjáratú fehérbort hoztak ki, ami már eléggé megsavanyodott, na, onnantól fogva mindig vino tintót rendeltünk, és sosem csalódtunk. Általában címkézetlen, helyi bort szolgálnak fel, de mind legalább közepes-jó minőségű itóka volt, még a mi villányi borokon edződött ízlésvilágunk sem talált bennük kivetnivalót.

Szinte bármi, amit ittunk, rögtön vérré vált, a kiadós gyaloglás mindig megtette a hatását. Egyikünk sem kávézik, mégis, szinte minden nap ittunk café con lechét, és rászoktunk a kólára is, amit itthon szintén nem iszunk, csak nagyon ritkán. A cukor azonnali energia, a szervezet pedig nyálelválasztással jelezte, hogy mi volna jó neki, mi pedig engedelmeskedtünk ösztöneinknek.

Ideális kombináció, café con leche és halas tapas falatkák
Zenaruzzába menet Marquinában

Nincsenek megjegyzések: