2009. április 22., szerda

Van két jó lábad?

Negreira-Olveiroa
37 km
2008. augusztus 21., csütörtök

Negyed hétkor keltünk. A WC-re tartva döbbenten konstatáltam, hogy a szomszéd alvóterem tökéletesen kiürült már, pedig semmi zajt nem hallottunk. Így, az út vége felé járva, reggelente egyre inkább húz az ágy, sötét van, hidegebb Galicia, mint a többi tartomány, s bár ma is szép tájak ígérkeztek volna, indulás után 20 perccel már húzhattuk is fel a poncsókat.

Nem sokkal később eltévedtünk, nagy elánnal követtünk két zarándokot, és senki sem figyelte a jeleket. Aztán ők visszafordultak, mi pedig a műutat választottuk. Jóval később értünk el egy bárhoz, ahol a tulajtól megtudtuk, merre vagyunk nagyjából. Úgy határoztunk, maradunk a műúton, ami nagyjából párhuzamosan halad a hegygerincen futó jelzett úttal (mikor valamelyest felszállt a köd, akkor láttuk a hegyeket), ami most még eléggé sáros is lehet. Nem sejtettük, hogy a nap végére akkora kerülőre kényszerültünk, ami 37 km betonon való gyaloglást jelentett.


Szép az idő


Nagyjából ilyen látvány volt az út, egész végig. Időnként ránk dudáltak az autósok, nem méltatlankodásból, hanem üdvözlésképp

Délben betértünk egy kicsiny, országút mentén álló étterembe. A „Copacabana” névre hallgatott, ami az esőben, hidegben, szélben fokozottan komikusan csengett. Ebéd után nehéz volt menetelni, kiszállt a fejemből a vér, elálmosodtam, és egyre jobban fájt a lábam, mintha minden lépésre felnyársalta volna a talpamat a beton.


Láttunk egy római hidat, amit amúgy nem ejt útba a Camino



Az utolsó, végeláthatatlan kilométereken kisütött a nap, két oldalt rémesen unalmas kukoricaföldek terpeszkedtek. Csak úgy bírtam előre haladni, hogy a betonra felfestett választóvonal csíkjait számláltam. Egy kilométerre a szállástól (persze, nem tudtam, hogy annyi van hátra, de akkor is leültem volna) ledobtam a zsákot, és levettem a cipőm, hogy megmasszírozzam a talpam.



Szó szerint az út szélén látható csíkokat számoltam, úgy haladtam előre



Olveiroa, a skanzenszállás

Olveiroába beérve Woof konstatálta, hogy fel sem ismeri a falut, mert ez három éve úszott a tehénszarban, most meg virágos ládák meg padok terpeszkednek a szépen felújított, közút melletti sétányon…

A szállás skanzen jellegű, több kisebb kőházcsoportban alakították ki az alberguét. Az egyikben van mosdó, másikban étterem és bár üzemel. Nem hittem volna, hogy annyira magamhoz térek, hogy hajlandó leszek elsétálni a kétszáz méterrel arrább lévő templomocskáig.



Falusi idill, nyomokban még látható Olveiroa három évvel korábbi arca



Spanyolországban mindenki Alonso rajongó, még szép, a gyerekeknek Renault kell, semmi más



Megdögönyöztünk egy rettegő kiskutyát, és összefutottunk a tegnapi német lánnyal. Kiderült, hogy ő is, és a többség is holnap Cee-n át Fisterrába megy, és kihagyják Muxíát. Ennek megörültünk, mert azt jelentette: az utolsó két napon nem kell tolongó zarándoktömegekre számítani.



Horreók és a kis templom. Bevállaltam, hogy elmegyek kétszáz métert, és megnézem


Míg a bárban Woofra vártam az asztalnál, láttam két öregembert bottal közlekedni, amint a Peregrino Bárba tartottak. Eszembe jutott, hogy mindenki valamiféle megvilágosodást, vagy válaszokat, vagy tudomisén mit várnak az úttól. És nem mindig kapnak. Az én kérdésem így szólt: miért járom a Caminót? Mi okom volt rá? Hiszen ez nem vasárnapi kirándulás, ez az út visz valahonnan valahová. Biztos itt volt az ideje? És a két öregembert látva azt gondoltam: mindent olyan marhára túlbonyolítunk. Itt ez a két ember. Bottal járnak, de régebben volt két jó lábuk. Talán be is járták az utat. Mert ez a lényeg. Van két jó lábad? Akkor mire vársz? Ilyen egyszerű.


A fekhely nagyon klassz, kár is lett volna rohanni, matracon aludtunk, amit nem bántam, mivel eddig valamennyi ágy matraca elegánsan besüppedt alattam. Igaz, kicsit bizarr lényekkel kellett megosztani a házat (ez szerintem penész borította pók):



38. nap _________ 40. nap

Nincsenek megjegyzések: