Jud fényképes Camino naplószerűsége

A Caminóról

2009-05-22T22:59:00.011+02:00

Az utóbbi években egyre nagyobb „divat” lett zarándokútra menni, az interneten megsokasodtak a Caminóval kapcsolatos magyar honlapok, útleírások, élménybeszámolók, és könyvek is jelentek meg a témában. De vajon mennyit tudunk a zarándoklat kialakulásáról?

A legenda szerint Kr.u. 800 körül találták meg Szent Jakab apostol földi maradványait Spanyolország észak-nyugati részén, Galiciában. Rögtön alapítottak is egy várost a közelben, amely az apostol nevét viseli (Santiago de Compostela), és a Camino hamarosan a három fő keresztény zarándokút egyikévé vált (a másik kettő Rómába illetőleg Jeruzsálembe vezet). Igazi jelentőséghez azonban akkor jutott, mikor 1078-ban török kézre került Jeruzsálem. Urak (pl. Nagy Károly) és alattvalók, írók, költők (pl. Dante) is bejárták az utat a középkor folyamán.

Manapság reneszánszát éli a zarándoklat, az ún. Szent Években (ha július 25-e, Szent Jakab ünnepe vasárnapra esik; legközelebb 2010-ben lesz) akár kétszázezer ember is megteszi a kb. 800 km-es Szent Jakab-utat (2004-ben kb. 180.000 ember járta végig), melyet 1993-ban a Világörökség részévé nyilvánított az UNESCO.

Ma már nem csak keresztény-vallásos indíttatásból vágnak neki (és nem csak gyalogszerrel, hanem kerékpárral vagy akár lóháton), sokan kirándulásnak, kihívásnak tekintik az utat. Még a távol-keletről (Japánból, Koreából) érkezett zarándokokkal is találkoztunk, de a többség európai, főleg németek, olaszok, franciák és persze spanyolok.

Több Santiagóba vezető útvonal is létezik: a legnépszerűbb a Francia út, mely St. Jean Pied de Port-ból indul, a Pireneusokban. Ezenkívül ismert és egyre népszerűbb az Északi út (és a Primitivo), mások választhatnak ezeknél rövidebb útvonalat, ilyen pl. a Portugál út, amely, mint a neve is mutatja, Portugálián keresztül vezet Galiciába; az északon A Corunától Santiagóig tartó Angol út pedig kb. 100 km hosszú (hagyományosan az angol földről hajóval érkező zarándokok választották a középkorban). A leghosszabb útvonal a Spanyolország szívén átívelő, több mint 1000 km-es Ezüst út.

A zarándokok egy része nem áll meg Santiagóban, hanem tovább megy Finisterrébe, az Atlanti-óceán partjáig, mely további 89 km-t jelent; a hely, mint azt a neve is mutatja, az egykor ismert világ végét jelentette, ahol a Nap eltűnik a hatalmas víztömeg mögött.

A Camino szimbóluma a fésűs kagyló, a hagyomány szerint azért, mert Jézus tanítványa az óceánon át érkezett Hispániába, hogy térítsen; egy másik legenda viszont úgy szól, hogy egy zarándokot rablók támadtak meg, és a tengerbe menekült előlük, majd Szent Jakab közbenjárására az egész testét beborító kagylók mentették ki a vízből. „A kagyló egyben a keresztény ember szimbóluma is lehet. A kagyló ugyanis kinyílik az életéhez szükséges táplálék miatt, s a bekerülő homokszemeket igazgyönggyé alakítja. Ugyanígy a keresztény ember sem zárkózhat be önmagába azért, hogy elkerülje életében a rosszat, a fájdalmat.”

A kagylóval egyébként az útvonalat is jelölik, illetve ugyanerre szolgálnak a sárga nyilak (gyakorlatilag térképre nincs is szükség). Leginkább a Francia út van kiépítve, de most már az általunk bejárt Északi úton is elég jól ki van jelölve az útvonal. (Ettől függetlenül érdemes guide-ot vinni. Sajnos magyar nyelvű kiadásról nincs tudomásom, német, angol, francia és spanyol nyelven azonban részletes útleírások, füzetecskék kaphatók, rendelhetők az interneten, sőt, akadnak letölthető PDF változatok; hasznos információkkal szolgálnak ezen felül a magyar nyelvű blogok, élménybeszámolók is.)

Spanyolországban a munkaadók általában bátorítják alkalmazottaikat, hogy menjenek el a Caminóra, ahogy az sem meglepő, hogy a bíróságok fiatalkorú bűnelkövetőket köteleznek zarándoklatra. (Ilyenkor természetesen pártfogó kíséri őket a kijelölt útszakaszon.) De ehhez hasonlóan a szabadságvesztésük letöltésének vége felé járó elítéltekkel is találkozni, akik nevelőtiszt társaságában gyalogolnak, vagy éppen (ingyen)munkát vállalnak a zarándokszállásokon.

Mindez nem véletlen: a Camino hatással van az emberi lélekre, személyiségre. Hosszú, monoton, mindennapos fizikai igénybevétellel jár. Bármilyen furcsának is tűnik, mégis inkább „fejben dől el”, az akaraterőn múlik, ki jut el Santiagóba, és ki nem. Az út mindenkinek mást jelent, a tapasztalás egyéni, és más dolgok jelentik a nehézséget. Sokan akkor döntenek a kiutazás mellett, mikor úgy érzik, életük fordulóponthoz ért, válaszokat várnak kérdésekre, Istent keresik vagy más spirituális okból vágnak bele. Bárhogy is legyen, a Camino nem hétvégi kirándulás, nem egyszerű túra a hegyekben, különösen, ha valaki egy huzamban vállalkozik rá.

Találkoztunk többekkel, főleg spanyolokkal, franciákkal, akik csak egy-egy szakaszt tettek meg (amíg szabadságuk kitart), majd a rákövetkező évben ott folytatják, ahol abbahagyták idén. Megint mások csak az utolsó 100 km-re mennek el, a santiagói zarándokirodában ugyanis már ekkora táv megtétele esetén is kiadják az ún. compostelát, azt a latin nyelvű oklevelet, mely igazolja, hogy tulajdonosa elzarándokolt Santiagóba. (Azt pedig, hogy valaki zarándok, a credentiallal bizonyítják, melybe az út során pecséteket gyűjtenek a peregrinók a szállásokon illetve templomokban, bárokban.)

Anélkül, hogy bárki teljesítményét kisebbíteném, úgy hiszem, nem egészen ugyanaz a megérkezés (sőt, a Santiagóhoz „közeledés”) élménye 100 vagy 850 km megtétele (néhány nap vagy több hét) után…

Más-más élmény egyedül vagy csoportban, esetleg valakivel menni. Sokan magányosan zarándokolnak, és nem keresnek útitársakat, de még ha nem egyedül megyünk, akkor is jó, ha legalább alap szinten beszélünk angolul vagy esetleg spanyolul. Rengeteg érdekes emberrel találkozni, helyiekkel és peregrinókkal egyaránt; a spanyolok köztudottan vendégszeretők, közvetlenek és segítőkészek; még akkor is kéretlenül mutogatták az irányt, ha egyébként egyértelmű volt az út. Az utca embere nem egyszer „Buen Camino!”-val köszön, az autósok pedig dudálnak, integetnek.

Szinte minden zarándok más tempóban halad, nők és férfiak, „profi” teljesítménytúrázók és ráérő nyugdíjasok, átlag fiatalok és középkorúak egyaránt akadnak. A Camino nem verseny, ennek ellenére olykor előfordult, hogy ki kellett lépni a szűkös szálláslehetőségek miatt, vagy egyszerűen azért, hogy délután maradjon idő várost nézni. Mi naponta kb. 25 km-t tettünk meg átlagosan, ami soknak és kevésnek is tűnhet, attól függően, kinek milyen túrázó tapasztalata van. Volt olyan nap, mikor csak 12 km-t, és volt, mikor 37-et kellett gyalogolni, pihenőnapot azonban legelőször Santiagóban tartottunk.

Az utat mindenki magának szervezi meg, kezdve azzal, hogyan jut el abba a városba, ahonnan nekivág a Caminónak. (Mi vonattal mentünk, repülővel jöttünk, a jegyeket hónapokkal korábban lefoglaltuk.) A jelzések általában egyértelműek, de nem egyszer alkalmunk nyílt rövidíteni, ésszerűbb terepet választani, és nem követtük a hivatalos utat; máskor a nyilak – pl. útépítés miatt – eltűnnek, vagy éppen elfelejtik visszaterelni az eredeti „mederbe”, és felesleges kitérőt kénytelenek tenni a zarándokok. Ezért érdemes tájékozódni az útvonalról, a már említett idegen nyelvű guide-ot beszerezni. Most már az Északi út jelzései is egészen jól követhetők; a Camino de la Costa előnye, hogy kevesebb a zarándok, mint a népszerűbb és ismertebb Francia úton, ennek megfelelően azonban a szállások száma és befogadóképessége is kisebb.

A szállások (alberguék) – melyekről szintén a guide nyújt információt – egyébként kifejezetten zarándokoknak vannak fenntartva, ennek megfelelően olcsóbbak is (olykor ingyenesek, máskor a zarándokra van bízva az adomány összege), ami sajnos főként a drágább Baszkföldön vonzza a strandolás céljából érkező turistákat.

A terep szinte csak Cantabriában tartogat könnyebbséget, egyébként fel kell készülni a szintkülönbségekre, betonra (hiszen nem erdei túráról van szó, az út sokszor városokon át vezet, rendszerint templomok, katedrálisok más kegyhelyek érintésével). Kiutazás előtt másfél hónappal minden nap gyalog jártam dolgozni, ami naponta kb. 6 km sétát jelentett. Ez alatt az idő alatt bejárattam a túracipőt is, ami szintén nem árt, tekintve, hogy hamar kialakulhatnak a vízhólyagok.

A hátizsákban el kell férnie három váltás alsó ruházatnak, túrazokninak és pólónak (egy hosszúujjú), két, rövidnadrággá alakítható, könnyű anyagból készült és gyorsan száradó túranadrágnak, egy polár pulóvernek, hálózsáknak és esőkabátnak. Utóbbiból a poncsó szabású, hátizsákot is védő, térd alá leérő változatot érdemes venni. Külön papucsot vinni felesleges, egy jó túraszandál betöltheti a szerepét. Némelyek elképesztően felesleges dolgokat cipeltek magukkal: a Camino lemondással is jár, nem érdemes vinni hatféle arckrémet, külön mosószert vagy tusfürdőt, ha pl. a sampon helyettesíti az utóbbi kettőt. A naptejet azonban nem szabad otthon felejteni, még ha – idén nyáron legalábbis – mindössze néhány napon fogtunk ki kánikulát és tűző napot. Egyébként az óceán lehűti a levegőt, és sokszor borult az ég, kellemes kirándulóidőt biztosítva; de Galicia például óceáni éghajlatú, reggelente kifejezetten hideg volt.

Kb. 8 kg lehetett a hátizsákom, mások ennél lényegesen nagyobb súlyt is cipeltek a hátukon, azonban minél jobban megterheljük a zsákot, annál biztosabb a vízhólyag kialakulása. A gyógyszeres-túlélőcsomag nélkülözhetetlen darabja éppen ezért a vízhólyag- és ragtapasz mindenféle méretben és alakban.

Spanyolországban rengeteg a látnivaló, szinte minden egyes falucskában áll igen jó állapotú, a helyiek által mai napig „használt” románkori templom, a nagyobb városok pedig hatalmas kulturális örökséggel bírnak. Az Északi út érinti pl. Bilbaót, Santandert, Oviedót, Lugót: több helyütt megőrződtek az ókori római vízvezetékek, hidak és városfalak is, de éppúgy jelen van a modernkori tudatos várostervezés. Számtalan múzeum, kiállítás várja a látogatót, és mivel szinte állandó „útitársunk” volt az óceán, Baszkföld, Cantabria és Asturia strandjai, sziklás partvidékei mellett sem lehet elmenni szó nélkül. Igyekeztünk minél több helyi étel- és italkülönlegességet kipróbálni, amihez nálunk nem, vagy csak igen drágán lehet hozzájutni. A spanyol konyha hagyományosan jó; minőségi, friss alapanyagból készítik még a „tömegétkeztetésre” szánt ételeket is. Természetesen főleg a tenger gyümölcseire (kalamári, kagyló, polip, hal stb.) kell gondolni, de a hétköznapi alap élelmiszerek is nagyon jók (tejtermékek, különösen a sajtok; utóbbiból jellegzetes süteményt is készítenek Asturiában). Ezen felül rengeteg friss zöldség, saláta kerül az asztalra. A minőségi borok kb. fele annyiért kaphatók, mint a nagyjából hasonló kategóriás csúcsboraink.

Telítődtem élménnyel, miközben tudom, mennyi mindent nem volt alkalmam látni; a négy, már említett tartomány mintha négy külön ország volna (különösen Baszkföld, ahol házfalakra festett rajzokkal, ablakokból kilógatott zászlókkal követelik a függetlenséget, miközben ETA ellenes feliratokat is olvasni).

Az út során az ember megtanul örülni az egészen apró, jelentéktelen de legalábbis hétköznapi dolgoknak (pl. annak, hogy végre ki tudta mosni a ruháit, vagy alkalma nyílt addig állni a forró zuhany alatt, ameddig csak akar). Az első tíz-tizenöt nap a legnehezebb (legalábbis nekem az volt), míg a szervezet hozzászokik a mindennapos megterheléshez, a láb- és vállfájáshoz (utóbbi úgy megszűnt egyébként, mint amit elvágtak). Aztán észreveszi, hogy már gyorsabban tud haladni, és idővel képessé válik száz kilométerekben és napokban gondolkodni, végre felmérni a távolságot, amit megtett és ami még előtte áll – onnantól pedig már minden sokkal, de sokkal könnyebb.

A pecsétgyűjtemény: credentialok

A zarándokirodában kiváltott Compostela

Muxiana

Fisterrana

AZ ÚT

GASZTROCAMINO

Visz a vonat

2009-05-22T22:50:00.010+02:00

Budapest – München – Párizs – Irún vonattal
2008. július 12-13.
26 óra, két átszállás

És felültünk a vonatra, hogy két átszállással huszonhat órát ücsörögjünk Irúnig. Elég furcsa érzés ekkora távolságot megtenni, annyira valószerűtlenül messze van a végcél, hát még az, hogy hamarosan minden nap gyalogolni fogunk reggeltől estig.

Kigördült a szerelvény a Keletiből, aztán rögtön meg is állt, ekkor még csak tíz percre. Valahogy sikerült átgurulni a Duna felett, aztán Budakeszi alatt ismét megálltunk. Majdnem fél órára. Még poénkodtunk is, hogy valaki biztos meghúzta a vészféket. Ekkor jött az egyik kalauz, és a fülkébe belépve ellenőrizte a vészfék plombáját vagy mit, aztán ment tovább... Végre, ismét megmoccantunk, majd valami félreeső rendező-pályaudvarocskára befutva felszólították a Balatonföldvár felé tartó kedves utasokat, hogy hagyják el a vonatot...

Bécsbe egy órás késéssel érkeztünk, amit később sem hozott be a szerelvény. Nem teljesen értettük, hogy lehet összetéveszteni egy Balatonra tartó személyvonatot a müncheni nemzetközi gyorssal, és ezek után miért az a megoldás, hogy meghúzzák a vészféket, mikor rájönnek, nem a megfelelő járatra szálltak? Rejtély.

Már Németországban jártunk, amikor odamentem a csak németül beszélő kallerhoz, és a „we go to Paris” és „train” alapszavak segítségével próbáltam megértetni magam. Bíztató jel volt, hogy hevesen bólogatott, vigyorgott, felírta egy lapra, hogy „Paris”, és mutatta a kezével, hogy telefonálni fog. München előtt nem sokkal kb. húsz éjszakai vonatot mondtak be, amelyek mind szépen meg fogják várni ezt, amin ülünk… Ez valamicskét elmond Münchenről turisztikai szempontból. Megkönnyebbültem, hogy nem fog veszni sem a párizsi, sem az onnan Irúnba tartó TGV jegyünk.

Ótvar éjszakai vonathoz ótvar mozdony dukál. Párizs, reggel 7 óra tájban

Rettenetes fapados járattal mentünk a francia fővárosig. Amikor nem tud az ember rendesen aludni, ha éjjel utazik, egészen szürreálissá válik a világ. Mint valami mélytengeri kaland, időnként felriadtam az állomások fénybuborékjában. Stuttgarttól egy furcsa, háromtagú német családdal osztoztunk a szűkös kabinon; a folyosóról beszűrődő - kicsit félelmetes - hangoskodás abbamaradt egy idő után, tán még aludni is tudtam egy huzamban két órát.

Aztán egyszer csak arra ébredtem, hogy végre virrad, csodaszép a Párizs környéki francia táj, jellegzetesek a házak, a falvak, a dombocskák… 7 óra körül begördültünk a pályaudvarra, megkerestük a metróvonalat, és belőttük, hogy az átszálláshoz képest milyen nevezetesség esik útba.

A párizsi metrónak különleges hangulata van

A város szívében lévő szigeten szálltunk le, és mivel volt bő két-három óránk a TGV indulásáig, körbenéztünk a környéken. A Notre Dame kisebb, mint gondoltam, és nem is veszi körül annyi zöld terület, mint azt fotók alapján képzeltem; a Szajna-parton hajléktalanok laknak tömegével, a csendőr csak vigyorgott, mikor látta, hogy a szemközti oldalon egy férfi elvégzi a reggeli kisdógát.

A hátizsákom pakolgatom a Szajna-parton

Fura árnyék

Szajna

A Notre Dame. Mintha párából épült volna

Párizsi hangulat

A TGV-vel megtett öt óra hipp-hopp elszaladt, és Irúnban találtuk magunkat. Gabi egy ideig kereste az utcát, ahol emlékei szerint három éve az albergue lehetett, aztán egy helyi tag kézlendítéssel útba igazított minket egy teljesen más szállásra. Donativós, 10-15 férőhelyes albergue egy lakásban; kaptunk kagylót a hátizsákra, credentialt (ne hagyjátok, hogy a néni töltse ki, borzalmas, nem tud írni, utána a többi alberguében mindig vért izzadtak a szállásadók, mikor megpróbálták kisilabizálni). Reggeli 7-kor, de mi nem kértünk, mert korán akartunk nekivágni. Persze másnap ott pattogott, hogy milyen zajt csaptunk, pedig nem a szobában pakoltuk össze a táskát, és ő maga hangosabb volt az evőeszközökkel meg a beszédével, mint mi a hálózsákokkal, de mindegy. Ráadásul nem csak mi keltünk fel másnap reggel 6-kor.

A néni amúgy „csak” franciául és spanyolul ért, valahol sejtettem, hogy meg leszek lőve a konyhaangol tudásommal, mint Olaszországban pár éve…

Irún

Csepergett az eső estefelé, de aztán bementünk városnézni, körbejártuk azt a keveset, amit lehetett, ettünk bocadillót; elámultam a helyi nyugdíjas néniken, akik szépen kikenve-festve, kiöltözve sétikálnak az utcákon, látszik, hogy ez a délutáni program 16 éves koruk óta. Nagyon életvidámak a helyiek és persze nagyhangúak, segítőkészek.

Az irúni templom bejárata. Zárva találtuk

Hegyek a város felett

A szálláson kipróbáltam, hogy tudok fel és le mászni minél hangtalanabbul a meglehetősen rozoga emeletes ágyon, hát, sejtettem, hogy időbe fog telni, míg rutint szerzek az efféle akrobatikus mutatványban. Holnap nekivágunk a gyaloglásnak!

A Caminóról _________________ 1. nap

Túrázunk, túrázunk!

2009-05-22T22:41:00.010+02:00

Irún – San Sebastian
28 km
2008. július 14.

Reggeli indulást követően úgy 600 m-t tettünk meg, mikor woof rájött, ott felejtette az ágy mellett a mobilt. De biztos utánunk hozzák - mondta ő -, menjünk tovább. Nem hagytam, visszaküldtem érte, én meg laposakat pislogva néztem, hogy ébred a város. Egyébként utánunk hozták volna, de azért így megnyugtatóbb volt.

Irúnra és a vele egybeépült üdülővárosokra visszanézve

Jó 40 perces késéssel indultunk újra a tervezetthez képest. Egy darabig esőre állt az idő, szemerkélt is, de nem volt vészes. Felkapaszkodtunk a város melletti dombtetőre, ami tengerszintről emelkedve elég csúnya hegynek tűnik; a magaslaton tartottunk pihenőt, és itt előztek le az utánunk indult zarándokok, később pedig egyáltalán nem találkoztunk velük. Mi a saját fotózgatós-pihizős-lábkímélős tempónkban haladtunk tovább.

Playa a távolban. Nincs strandidő

Az óceán San Juan felé közeledve

San Juan. Le kellett ereszkedni, aztán a komppal átkelni az öblön, és ismét felkapaszkodni a hegygerincre

San Juanban rengeteg képet készítettem, gyönyörű szép kis város; majd minden ablakból kilógatják a baszk zászlót, a házfalakon angol és spanyol nyelvű feliratokon követelik a tartomány francia és spanyol oldalon lévő területeinek egyesítését és persze a függetlenséget.

Szabadságot Baszkföldnek!

San Juan látképe a túlpartról

San Juan és San Pedro a mélyben, az öböl két partján. Arról a szép zöld hegyről ereszkedtünk le a városkába, és ezen a másik szép zöld hegyen másztunk fel a sirálykolóniáig

Egy kompnak csúfolt lélekvesztőn átkeltünk az öböl túlpartjára, San Pedróba. Kb. két perces út az egész; majd felmásztunk Dél-Európa legnagyobb ezüstsirály kolóniájához, s innentől kezdve állandósult az óceán látványa jobb kéz felől, míg baloldalt Baszkföld zöld hegyei, dombjai kísértek. Kisütött a nap, és a hőmérséklet is rögtön felkúszott, kezdtem érezni a 15 km-t a lábamban, a vállamat húzta a hátizsák és a fényképezőgép szíja – ahogy számítottam is rá –, úgyhogy folyton izegtem-mozogtam alattuk.

Római emlék. Nálunk tutira körbekerítenék és belépőt szednének, hogy meg lehessen nézni. A spanyoloknál az ilyesmi mindennaposabb látvány

A spanyol útjelzőkben sose bízz, mikor tudtuk, hogy még hátra van jó 8 km, ők azt írták az útjelzőre, hogy San Sebastian 4,2 km-re van… Láttunk római vízvezeték-maradványokat, csak úgy, az út mellett, meg egy fickót, aki a futásra tökéletesen alkalmatlan terepen rohant, mint egy megveszekedett őrült.

Néhány km-re San Sebastiantól megálltunk egy kis pihenőre az út mellett lévő padoknál. Szemközt a fák takarásában egy épület állt, a szél időnként meglengette az udvarban száradó ruhákat. Valahogy sejtettem, hogy hamarosan megjelenik valaki a házból, és így is lett. A szakállas, egyszerű ruhát viselő fickó békésen elcsevegett velünk angolul, kérdezte, kérünk-e valamit, mi udvariasan elhárítottuk. Kiderült, hogy ők valamiféle közösségben élnek itt ebben a házban, és hogy ők afféle hívők. Hát persze, hogy az ember nem állja meg, hogy megkérdezze: miben hisztek? Abban – magyarázta –, hogy a Bibliához szó szerint ragaszkodva éljenek „együtt Jézussal”. „Bikóz jú kent láv számting if jú dont lif vid it”. Gyertek be egy kicsit, invitált megint.

De nem mentünk, aztán hogy rájöttünk, kevés a vizünk, kértünk, betéblábolt és a víz mellé hozott egy általuk sütött kenyeret. Meg prospektust. Előbbit megettem (viccelődtünk is, hogy ittunk a vizükből, ettünk a kenyerükből, vajon kinek a felesége lettem?), utóbbit woof kidobta, mielőtt elolvastuk volna… A kenyér amúgy roppantul finom volt, zsömlénél nagyobb magvas, puha cipót kell elképzelni, a víz pedig jó hideg.

Átvágtunk egy helyes természetvédeli területen, telis tele volt pihenőhelyekkel, padokkal és hatalmasra nőtt, kövér hortenziákkal, láttuk egy világító torony maradványát, aztán végre kibukkant a fák közül San Sebastian (Donostia) playája és házai a mélyben. Ekkor már rendesen vánszorogtam, nagyon fájt a lábam és a vállam a zsák alatt. Hozzá kell szokni, nincs mese.

San Sebastian látképe

Keresztül kellett vágni a városon. A turista információs blokkban rosszul tudták, hogy már megnyílt egy nagy 60 fős albergue, úgyhogy feleslegesen kóvályogtunk vagy fél órát; aztán nagy nehezen megtaláltuk a Hostelt, ahol megszálltunk – persze a város másik felén állt az épület. Mivel én nem nagyon bírtam megmozdulni, míg lefürödtem, woof bevásárolt, krémcamembert-ből, paradicsomból, panból, „böblítőből”* álló vacsoránkat a hostel mögötti parkban költöttük el egy padon. (Asszem, az ilyesmi megszokott látvány lehetett ott.)

A másik playa, a háttérben pedig a hegy, ahonnan leereszkedtünk

Vízhólyagom a rettentő lábfájás ellenére nincs, amit jó omennek veszek. Ma reggel kifejezetten túrázós hangulatban keltem és vágtam neki az útnak, remélem, ez megmarad a továbbiakban is.

A szálláson van amúgy számítógép, borzalmas lassú netkapcsolattal. 15 euro/fő/éj, ifjúsági szállás, nem albergue, tehát nem csak peregrinók alszanak ott, hanem mindenféle népek.

*”Böblítő”: műanyag falkonban kapható, hűtött gyömölcsital, aminek a matricája meg a flakon alakja is öblítőre emlékeztet. Az íze szerencsére nem.

0. nap ____________________ 2. nap

Rosa kihagyhatatlan alberguéje

2009-05-22T22:37:00.007+02:00

San Sebastian – Orio
12 km
2008. július 15.

Sajnos előző nap annyira fájt a lábam és annyira kifáradtam, hogy képtelen voltam városnézni, de elhatároztuk, hogy San Sebastianba még visszajövünk egyszer. Messziről láttam egy csudaszép gótikus templomot; a helyi gasztronómiai nevezetességek közt pedig feltétlen megemlítendők az ún. pintxo [pincsó] bárok. Spanyolul tapasnak hívják ezeket a kis szendvicskéket, falatkákat, melyek ott figyelnek a bárpultokon és orvul mosolyognak az arra járókra.

Na szóval hajnali kettő-három óra fele arra ébredtem, hogy ég a villany és egy csaj a holmijaival elég nagy zajt csapva kb. fél órán keresztül pakolt, mászkált fel-alá. Aztán végre elhúzott a francba, mire egy másik elölről kezdte az egészet. De legalább nem kapcsolta fel a villanyt. Mikor reggel felkeltünk, Woof megjegyezte, hogy érzése szerint ezek nem peregrinók voltak. Mondtam, hogy nekem is úgy tűnt.

Sokáig ilyen táj kísért minket

Kényelmesen megreggeliztünk és indultunk tovább. Az út most nem volt annyira mozgalmas, mint előző nap, de azért tudtam most is szépeket fotózni; a terep általában elvonja a figyelmem a vállamról, lábamról, és szinte megszűnik a fájdalom, de ha unalmasabb útszakaszhoz érünk, minden sokkal rosszabb. Fejben dől el, az már biztos.

A gép amúgy a frászt hozta rám, volt egy pár perces üzemzavar, rossz érzés volt, hogy most aztán egyetlen fotót sem fogok tudni készíteni, ellenben cipelhetem az amúgy egyáltalán nem pillesúlyú masinát. Aztán, mint amit elvágtak, ismét rendben működött. Remélem, nem lesz gond vele a továbbiakban.

Álmodom, vagy ez már a Paradicsom?

Baszkföld nagyon mókás, időnként magánbirtokokon át vezet az út, és ki van írva, hogy a kedves arra járó zarándok és egyéb érdekelt csukja vissza a „bocikaput”, nehogy a nagy területen kószáló állatok elhagyják a legelőt. Rengeteg boci, birka, szamár, kis termetű ló ácsorog az út szélén és bámul vissza bután, vagy pedig rettegve menekül, ha túl közel merészkedünk; bájos kiscsikók heverésznek anyjuk mellett az üde zöld pázsiton paradicsomi körülmények között.

Az út magánbirtokokon át is vezet, a kaput vissza kell csukni

A nap kisütött, de egyáltalán nem éget, néha kifejezetten hűvös van. Nem vagyunk egyébként magasan, de ha tengerszintről kell felmászni ezekre a „dombocskákra”, akkor máris hegynek tűnnek. A rövid táv ellenére többször megálltunk pihenni, lábat masszírozni, eszegetni (hihetetlen, de még mindig van abból a Jó Reggelt! kekszből – ez itt kétszeresen a reklám helye –, amit a kőbányai Interspárban vettünk.). A szállás igen jónak ígérkezik, legalábbis woof emlékei szerint a legjobb hely Orióban volt az egész úton. Elvileg nem is lesznek sokan, mert mindenki hosszabb távot megy San Sebastianból Zarautzba, és kihagyják a városkát. Mi ezt egy csöppet sem sajnáljuk...

Santiago 787 km. Kétlem, hogy megbízható az adat

Már javában Orio felé ereszkedtünk, mikor sms-ben kapjuk a hírt, hogy meghalt Kolonics Gyuri. Csak látásból ismertem versenyekről, és persze a tévében nem egy győzelmét láttam. Felfoghatatlan, és nem is tudok napi rendre térni fölötte.

Az alberguébe 13.00 körül értünk, rögtön mostunk, fürödtünk (az ágy alacsony, könnyen fel tudok rá mászni, éljen, éljen), a kilátás lenyűgöző. Magánalbergue, tehát drága, de estére vacsorát készít Rosa, a tulaj. Pihegés, várjuk, hogy száradjanak a ruhák, csökkenjen a magasba szökött hőmérséklet, hogy aztán nyakunkba vegyük a városkát. Az egyik peregrinó, egy svájci csajszi végül csak megkérdi, ugyan milyen nyelven beszélünk, mert annyira érdekes a hangzása.

Kilátás Rosa alberguéjéből. Egyúttal ez a házikó volt a vacsora színhelye

Pihenés után lementünk Orioba, ahol ittunk café con lechét, vettünk másnapra innivalót a supermercadóban, ahol a boltos bácsi teljesen rá volt kattanva, hogy mi külföldiek vagyunk, felhomályosítottuk, hogy a „gyekui” nem magyarul jelenti a köszönöm-öt, mire rögtön tudni akarta, hogy mondjuk mi.

A szállásra visszatérve hamarosan összegyűltek a peregrinók vacsorázni, összehaverkodtunk a svájci csajjal, Barbarával, akinek igen ki volt a lába (szó szerint csak sántikált, és előbb egy német házaspár, majd Rosa valamelyik rokona adott neki krémet). Az asztalnál képviseltette magát Olaszország (1), Németország (2), Hollandia (1), Franciaország (1), Svájc (1) és Magyarország (2 fővel). Persze nem mindenkivel tudtunk szót váltani, a német pár meg Barbara beszélt angolul, de úgy alapvetően mindenki a saját nyelvét használta. Még mi is, és érdekes módon megértettük egymást. Naná, hiszen kajáról volt szó. A menü isteni saláta, nyakon öntve olíva olajjal, zöldséges-gombás tészta, bor meg valami helyi, édes-gyógynövényes ízű helyi likőr jár hozzá.

A német házaspár eredetileg turistaként járt először Santiagóban, és akkor találták ki, hogy maguk is bejárják a Caminót. Ettől függetlenül kicsit komolytalannak tűntek, ahogy néztem, a tengerpartok vonzották őket, és annyira nem is siettek Santiagóba érni. Elgondolkodtam, hogy milyen jó, hogy sosem voltam korábban Santiagóban; azt hiszem, ez az a város, ahová másként nem is érdemes menni, csak zarándokként.

Rosa alberguéje; lent, a paraván mögött nyílt a szállás ajtaja

Szárad a halászháló Orio főterén

Baszk bácsik beszélgetnek. Mindennapos látvány, hogy kiülnek az emberek a parkokba, kávézók, bárok teraszára beszélni, iszogatni. Baszkföld hihetetlenül gazdag, az emberek boldognak és nyugodtnak tűnnek, nehéz ezt összeegyeztetni az ETA létezésével

Orio sikátorai közt

1. nap ___________ 3. nap

A nem is létező város

2009-05-22T22:31:00.008+02:00

Orio – Deba (Deva)
28. km
2008. július 16.

Három km-rel a vége előtt szentül meg voltam róla győződve, hogy Deba nem létezik. Az egész napi program: dombra fel, dombról le. Száz méter sík szakasz nem sok, annyi sem volt út közben. Nagyon, nagyon szép helyeken jártunk, de rettenetes hosszú volt a nap, azt hittem, sosem lesz vége.

Orio ébredezik reggel hét óra körül

Zarautz-ban beértük az éppen induló zarándokokat (6 km-re van Oriótól), és mivel a város – mint az összes többi Baszkföldön – természetesen a tengerparton, egy playa mellett fekszik, és 3-400 m magas dombocskák veszik körül. Amikről le kellett ereszkedni, majd a városon átmenve rögtön fel kellett rájuk mászni. Tengerszintről. Így már azért elég magasnak tűntek ezek a dombocskák…

Zarautz látképe. Le kellett csorogni, aztán ismét visszakapaszkodni - ez a nap erről szólt

Zarautzra visszanézve. Szokványos látkép Baszkföldön

Woof út közben megjegyezte, hogy most már emlékszik, ez volt a legnehezebb szakasz az egész úton három éve. Az utolsó néhány km volt a legrosszabb, sehol nem látszott Deba, illetőleg minden kisebb településre már azt hittem, végre elértük a várost. Itziarnál fel kellett mászni egy templomhoz. Felnéztem, láttam az épületet. Még száz méter. Néhány méter és egy kanyar múltán ismét felnézek, ellenőrizendő, hogy közelebb értem. De nem. Mintha valaki arrább rakta volna azt az átkozott templomot!

Helyi lakos

A zsák húzta a vállam, jobbra-balra rakosgattam a nyakamban lógó fényképezőgépet, néha a derekamra tettem a kezem, úgy tartottam a zsákot, hogy csökkentsem a vállamra nehezedő súlyt; csak az volt a gond, hogy a talpam ettől még ugyanúgy fájt, a karom meg elzsibbadt – egy idő után már sehogy sem volt jó.

Néhány km-rel a város felett – elég meleg volt, tűzött a nap – találtunk egy magánalberguét, de egyrészt túl drága volt (20 euro), másrészt egy barack híján minden kajából kifogytunk; a sampon, mely mosószerünk és tusfürdőnk volt egyben, Orióban felejtődött; szóval le kellett volna menni vásárolni a bizonytalan messzeségbe, és visszamászni a dombtetőre a szálláshoz; ráadásul másnap ennyivel többet kellene megtennünk a következő állomáshelyre, Zenaruzzába. Úgyhogy továbbmentünk.

Zumaia öble

Zumaia. Egy boltban vettünk helyi sajtot (tehén+juh), és némi pannal meg májkrémmel elfogyasztottuk az első padon, ami útba esett. Az arrajárók - helyiek és biciklis zarándokok - jó étvágyat kívántak nekünk

De nem csak a messzeség volt bizonytalan, a debai albergue is: három éve Woofékat egy nő elvitte kocsival Debából egy másik, nem a Camino útvonalán lévő városkába, és ott kaptak szállást. Ha van is albergue Debában, így, délután 17.00 körül valószínűleg már megtelt (főként a Zarautzból érkező zarándokokkal). Félig-meddig így is lett, mert hogy van valami 6 fős albergue a városban, és nem messze tőle - csak nyárra - kinyitnak egy 30 férőhelyeset, ahol azonban nincs külön tusoló, csak WC és mosdó; a fürdést a közeli strandon lehet elintézni, ahol a credentialt felmutatva olcsóbban lehet tusolni. Az ágyak borzalmasak, nem elég, hogy süpped a matrac, végig attól rettegtem, hogy fordulok egyet, és a földön landolok a fölső emeletről.

Zumaia temploma kívülről és...

...belülről

A helyieknek van érzéke, hová kell templomot építeni

Windows háttérkép

Most először aludtam ilyen sok emberrel egy légtérben. Először csodálkoztam, hogy a dormitorium még este 11-kor is szinte üres volt (forgolódtam, már a fáradtságtól nem tudtam aludni), mindenki bevetette magát a nagy spanyol éjszakába. Milyen jól bírják egyesek, mennek 20-30 km-t egy nap, korán kelnek és későn fekszenek, bezzeg én ki vagyok ütve, meg minden… Aztán később rájöttem, hogy valójában ott nem mindenki volt zarándok…

Szanáltunk: kitettük a fotóállványt és egy rakás prospektust, amiket a turismo bulegoákban (továbbiakban főként: i) nyomtak a kezünkbe minden egyes városban, amin áthaladtunk és pecsételtünk. A másnapi etapról még nem döntöttünk, 22 km Marquináig vagy további 7-et ráteszünk a zenaruzzai kolostorig.

Deba playája, ahová tusolás, bevásárlás és némi vacsi után kimentünk levegőzni

2. nap ______________ 4. nap

Cheap Tourist

2009-05-22T22:22:00.008+02:00

Deba-Zenaruzza
29 km
2008. július 17.

Azt hiszem, kb. fél hatkor felébredtem, pislogtam a sötétben, vártam az első óracsörgésre, mocorgásra, hogy ne mi legyünk az elsők, akik zajt csapnak. Számítottam arra a három komára, akik nem csaptak görbe estét, fel is keltek hamarosan, és velük mi is (6.00). Olyan villámgyorsak voltunk, hogy csak na, negyed hétkor már kiléptünk az albergue kapuján. Rögtön egy meredek kaptatóval kezdtük bemelegítésként, tengerszintről persze. Baszkföld már csak ilyen.

A három férfi Olatznál, 7 km-rel később ért be minket; a guide a láma peregrino lelkére kötötte, hogy a falu után ne számítson civilizációra Marquináig. Még jó, hogy a bár még zárva volt…

Egész nap szép hegyek közt, sokszor hegyi ösvényeken át vezetett az út, nagyon élveztem, végre egészen túra jellege volt a terepnek.

Időnként ilyen obeliszkek jelzik az utat, nem csak felfestett sárga nyilak

Cipő, zokni és lábszárítás

Lovak Olatznál

Megint bőszen pakolok valamit

A szakasz első fele folyamatosan emelkedik, a második felében pedig folyamatosan ereszkedik, de sajnos nem valami jó elosztásban: Marquina fölött nem ússza meg senki a meredek lejtőt, láttunk is egy amúgy elég gyors zarándokot, akinek ott bizony felmondta a szolgálatot a térde…

Marquinában nem álltunk meg, mentünk tovább az eredeti terv szerint, pedig lett volna hely az alberguében. Ettünk isteni finom pintxókat és ittunk hozzá café con lechét, ami szerintem ott rögtön vérré vált, és újult erővel vágtunk neki a hátralévő km-eknek Zenaruzzába.

Templombelső Marquina határában. Kívülről így festett:

Ez még mindig Marquina, egy másik templom. Lesz egy harmadik is:

Főtér

Templombelső - Marquina

Marquinát elhagyva először jól kiépített bicikliúton haladtunk, aztán patak meder mellett, sík terepen, de tudtuk, hogy ez csak átverés, a kolostor előtt egy km-rel (elhagyva Bolibart, ahonnan Simon Bolivar származik, és ahol most rettenetes színű társasházakat építenek gőzerővel) római út vezet fel a kolostorhoz. A „fel” szócska azonban nem írja le az út meredekségét, és a fotó sem adja vissza – hogy végül mégsem tűnt annyira durva kaptatónak, talán amiatt lehetett, hogy lelkileg felkészítettem magam a legrosszabbakra. Hát, a Zengő meg a Vadálló Kövek a Pilisben, vagy a Babás Szerkövek a Mecsekben, az durvább. Sokkal. De azért ez se volt sétagalopp 28 km megtétele után.

Bolibar

A római útra visszanézve a zenaruzzai kolostor felé

A zenaruzzai kolostor

Bementünk a kolostorba, ahol egy málészájú francia(?) gyerek közölte (bár alig bírta kiejteni az angol szót, hogy occupied), minden fekhely foglalt, de azért nézzünk be, mert a földön még lehet hely. Aha. Köszi. Benéztünk, és ki is fordultunk. Még egy hely akadt volna valami rémes matracon, de az egész annyira szűkös volt, hogy nem fértünk volna már el mindketten. Az volt csak vicces amúgy, hogy csupa olyan embert láttunk a kolostorban, akikkel az úton egyáltalán nem találkoztunk, és úgy tűnt, órák óta itt lebzselnek már.

Az épület mélyéről kihallatszott a szerzetesek éneke

Szóval baktathattunk vissza a kétszáz méterrel lentebbi magánalberguébe, ami igazából nem is valódi albergue, hanem hotelszerűség; csak éppen peregrinók is igénybe vehetik. Na persze nem olcsóbban.

Már lefürödtünk, mostunk, és mentünk vissza a kolostorba fotózni, mikor összefutottunk pár spanyollal, akikkel az úton váltottunk pár szót, még a Marquinába ereszkedéskor. Nagy nyugalommal sörözgettek; félelmetes tempójuk volt, és csak azért értek be utánunk, mert megálltak Marquinában enni valamit. Azt gondolták, még bőven jut szállás nekik a kolostorban, és a magánalbergue éttermében még isznak egy korsóval, mielőtt felmennek. Csak néztek, mint a bocik, mit keresünk mi itt, amikor előbb érkeztünk meg. Mondtuk nekik, mi a helyzet, mire az egyikük, egy csajszi, kifejtette, hogy a sok „cheap tourist” kihasználja az olcsó alberguék nyújtotta szálláslehetőséget, kiváltják a credentialt, de azt senki nem ellenőrzi, nem is tudják, hogy ténylegesen legyalogolta-e a távot, vagy buszozott egyik szállástól a másikig? Azért tettek egy próbát a kolostorban, de aztán ők is ott aludtak, ahol mi.

Végre tudtam mosni, mert tegnap a strand mosdójában ezzel inkább nem foglalkoztam. Kétlem, hogy bármi is megszárad, elég párás a levegő és hűvös is van. Az erdőben láttuk az eső nyomát, de az esőköpeny ma is a zsákban maradt.

Vacsorára bőséges kaját kaptunk, úgy belaktunk, hogy mozdulni sem bírtunk. A szomszéd asztaloknál egy guatemalai biciklis zarándok pár ült, a másiknál a spanyolok, egy harmadiknál meg két japán nyugdíjas, szintén biciklivel járták a Caminót. Mondanom sem kell, eléggé jó kedvük kerekedett a bortól… Ráadásul ők már hamarabb nekifogtak az alkoholizálásnak, az egyiküket pl. meghívták az asztalukhoz a helyi baszk öregurak. Az egyik felet sem zavarta, hogy nem beszélnek egymás nyelvén. Nekik is és nekünk is a guatemalai srác tolmácsolt angolra, mikor a csak spanyolul beszélő tulaj elmondta a kajaválasztékot.

A holnap reggeli kelés 5.45-re van előirányozva (grrr), kedvünkre zöröghetünk pakoláskor a nylonzacskókkal, mivel ketten vagyunk az egész hatfős szobában. És ez azt jelenti, hogy nem kell az emeletes ágy fölső részén aludnom!

3. nap ______________ 5. nap

A tölgyfa hagyománya

2009-05-22T22:15:00.005+02:00

Zenaruzza – Gernika
16 km
2008. július 18.

Előző nap még nem döntöttük el, Morgáig megyünk-e vagy csak Gernikáig, ahol viszont nincs albergue. Az úton aztán rá kellett jönnünk, bőven elég lesz nekünk ez a mai 16 km, és egyébként is, jó volna megnézni a várost.

Rettenetes volt reggel az óracsörgésre ébredni, eddig mindig fent voltam, mire megszólalt az óra, az agyam „ébresztett”, és frissebb is voltam. Most nagyon húzott az ágy.

Talán az volt a gond, hogy az előző két napra nagyon kihegyeztem magam, és most lelkileg-fizikailag leeresztettem, mondván, rövid a táv, kvázi pihenőnapot tartunk – nagyon fájt, nagyon meleg volt, nagyon szenvedtem, mire végre megérkeztünk.

A kolostort elhagyva sáros erdei utakon vezetett a Camino az első településig. Közben szépen megvirradt, egy felhőt sem láttunk az égen, ami forróságot ígért. Legalább megszáradnak a hátizsákomra teregetett ruhák – nézzük a dolgok jó oldalát. Egy kilóval kevesebb lesz a cucc a hátamon.

Kb. 5 km megtétele után megreggeliztünk egy kis hermitage tövében. Eseménytelen, mondhatni unalmas utunk volt, ha nem betonon jártunk, sáros, gazos területen vágtunk át.

Ilyen helyeken nem szívesen bolyonganék magányos zarándokként - nem is az emberektől tartottam, hanem a kutyáktól

Legelőször Zarrában találkoztunk zarándokokkal, volt köztük ismerős; a zenaruzzai kolostorból indultak. Zarrában egyébként két irányban is lehet haladni, mi azt válaszottuk, amelyiken a biciklisek közlekednek; a város előtt a két út ismét csatlakozik. Ott megint találkoztunk az egyébként antipatikus csapattal. Úgy mentek, mint akiket puskából lőttek ki, bár nem igazán értettem, hova sietnek ennyire. Láthatólag versenynek fogták fel a dolgot, az egyik csaj megtáltosodva előzött le minket. Aztán egy templomnál bevárta a társait. Na, ezért kellett annyira sietni, akikkel kb. mi is egyszerre értünk oda.

Egyesítsük Baszkföld spanyolországi és franciaországi területeit! Ilyen falfirkák mindennapiak Baszkföldön

Gernikát messziről lehetett látni egy hegyoldalból, ahonnan kanyargott lefelé az út. Nem túl nagy város, és onnan föntről szépnek sem tűnt az előtérben húzódó vasút meg az iparvidék miatt. Sem ahhoz nem volt kedvem, hogy drágán maradjunk, sem ahhoz, hogy további hat km-t vánszorogjunk Morgáig, ahol elvileg 60 fős albergue van.

Gernika

A városban összefutottunk két spanyol csajjal, akikkel már korábban is találkoztunk (Zarautzban, Debában). Csak az anyanyelvükön beszéltek, de azért alapszavakkal és gesztusokkal megértettük egymást. Azt mondták, ők is Morgába akarnak menni. De nem gyalog. Mert már egyébként ide sem gyalog jöttek. Hanem busszal. Ahha. Teljesen ledöbbentek, mikor mondtuk, hogy mi meg gyalogoltunk. Tényleg nem értem. Ez itt a Camino, ide gyalogolni jönnek az emberek, nem? Végül aztán ők is abban a szállóban vettek ki szobát – lehet, nem volt képük tovább utazni, vagy ki tudja –, ahol mi is aludtunk. Kíváncsi leszek, hamarabb érkeznek-e holnap a következő szállásra?

13.00-kor már be is rendezkedtünk a nem épp olcsó szoba+mosdóba, utóbbiban csótányok rohangáltak, de jól megfértünk velük. Nem trancsíroztam szét őket, tekintve, hogy még az éjszakát ott akartuk tölteni. Legyen a következő fizetővendég gondja.

A város jelképe a tölgy. A filagóriában a már halott fa törzsének maradványa. Magonca pár tíz méterrel arrább található. A hagyomány szerint a tölgyfa alatt gyűltek össze a tartomány vezetői, megbeszélendő Baszkföld gondját-baját

Elmentünk városnézni, netezni, ettünk csudafinom pintxókat és ittunk hozzá café con lechét. Egy egész picit az volt az érzésem a város kulturális öröksége láttán, hogy a kelleténél jobban meglovagolják a bombázás tragédiáját. Alighanem lábjegyzet volna Gernika a történelemkönyvek lapjain (még ha ez volt az első terrorbombázás), ha Picasso nem festi meg azt a bizonyos képet. A Guernica mozaik reprodukciója megtalálható a városban, ennél azonban nagyobb érdekesség volt számomra a régi városháza (Casa de Juntas), és a tölgyfa, melynek tövében évszázadokon át összeültek a tartomány vezetői. A gyűlést 1876-ban beszüntették, majd 1979-ben ismét felélesztették a hagyományt. Ugyanebben az épületben az ETA merényleteinek áldozataira emlékező kiállítás is található. Szép a baszkok szabadságvágya, de a terrorizmus nem a megfelelő eszköz a cél eléréséhez.

Casa de Juntas

Ólomüveg mennyezet az ETA áldozataira emlékező kiállítás feletti teremben; az ablakon látszik a tölgyfa, az oldalt körbefutó díszítőelemek - épületek vagy más jellegzetességek - egy-egy, a gyűlésen résztvevő városokat jelképeznek

Mind a Casa de Juntas, mind a közeli, gótikus Santa Maria templom megmenekült a bombázás idején. A tölgyfa 2004-ben elpusztult, törzsének egy darabja a „gyűlésház” kertjében látható, míg helyére az egyik sarját ültették.

Érződik a városon a történelem, a mélyen gyökerező hagyomány és annak tisztelete. Mire körbejártuk a turistáknak szánt brosúrában írt nevezetességeket, rá kellett jönnöm, Gernikára mostantól nem a bombázások miatt fogok emlékezni.

A tölgyfa magonc

Baszk gótika

Picasso Guernicája csempéből

4. nap _______________ 6. nap

A pokol tornácán

2009-05-22T22:11:00.006+02:00

Gernika-Lezama
22 km
2008. július 19.

Kora reggel keltünk, a mosdóban szaladgáltak a csótányok, de szerencsére nem támadták meg a kajánkat a szobában; ismét sötétben baktattunk, akkor kezdett virradni, mikor kiértünk az épületek közül. Majdnem elvesztettük a jeleket, mert éppen építkezés folyt a külvárosban, de akadt egy öregúr, aki már messziről integetett, merre menjünk. Aztán, hogy kiértünk az erdőbe, rá kellett jönnünk, hogy nem azon kapaszkodunk, amit a guide ír, hanem valami újabb, de jelölt úton.

A hegyek tövében megült a köd, felettük tiszta volt az ég és sütött a nap.

Nézz vissza Gernikára

Vicces kedvű zarándokok nyomai

Lovak reggeli fényben a morgai albergue után

Larrabetzu az út közbeni egyetlen jelentősebb helység, egy ablakpárkányon találtam egy pesetát; a kocsmában ettünk pintxót meg ittunk kólát (valami rejtélyes oknál fogva egyszerűen kívánja a szervezetünk ezt a kátrányos szirupot, valószínűleg a cukordózis miatt). Ekkor értek be a morgai, antipatikus versenyzarándokok, de észre se vettek minket (ahogy szerintem a falu szépségeit sem), mentek tovább egyenesen Bilbaóba.

Larrabetzui életkép

Larrabetzu. A főtér legszebb háza

Larrabetzu temploma

Mi nem mentünk a nagyvárosig, nem volt tervben, úgyhogy maradtunk a konténerszállásokon, Lezamában. Két spanyol srác – velük szintén többször összefutottunk már az úton – meg két francia bringás csajszi várnak nyitásra (16.00).

Lezama temploma az egyetlen látnivaló

Lezamában az égvilágon nincs semmi érdekes, de azért felsétáltunk a templomhoz és ittunk egy sört egy bárban. Látszik, oda nem berúgni mennek az emberek, hanem beszélgetni; nem voltak bent sokan, de hatalmas zajt csaptak a dallamos beszédükkel.

Az albergue tényleg egy konténer, bár elég rendezett; nincs melegvíz, de van műanyagfüves minifocipálya, ahol lehet heverészni. Egy ismeretlen zarándok a sátrát, amit már Gernika határában is láttam, meg egyszer korábban szintén valami út mellett, este ott verte fel.

Összefutottunk Barbarával, azt mondta, Santanderig teszi csak meg a Caminót, többre nincs ideje. Eléggé kész van még mindig a lába, és a pakkja is nagynak, nehéznek tűnik. De nagyon vidám, ő is találkozott a japán nyugdíjasokkal, persze, hogy rögtön bort kértek, és Barbara arra a kérdésre is tudta a választ, miért is „caminóznak” a japán öregurak: „They’re collecting stamps.”

Vigyorgok, pedig egyáltalán nem volt jó kedvem, és nem lábfájás, vízhólyag miatt

Minden szépség, kellemes élmény ellenére a semmittevés, a környezetváltozás és úgy általában ez a fajta fizikai-lelki megterhelés nehézsége, amihez nem szoktam, kezdett erőt venni rajtam. Már Gernikában is éreztem a lelki hullámvölgyet, és most sokszoros erővel tört rám. Mintha az agyam most eszmélne rá, hogy nem hétvégi kirándulásra, túrára jöttünk, a végcél még irdatlanul messze van, és minden nap bizonytalan, hol alszunk, hol pihenünk; mintha a szakadék szélén egyensúlyoznánk. A gyötrő érzések rohamszerűen jöttek, és sejtettem, hogy nem ez lesz az utolsó nap, hogy meg kell birkóznom velük.

Az út mindenkinek nehéz, de mindenkinek más miatt. Ugyanakkor azt sem hiszem, hogy én vagyok az egyedüli, aki lelkileg is megszenvedte, főként az elején. Talán az is közrejátszott benne, hogy én mindig szeretem tudni, „mikor mi a program”, időben-térben elhelyezni magam, mindig tudni, mit kell elintézni, s most egyszerre kihúzták a lábam alól a talajt. Nem tudom, hol alszunk holnap, meg azután, meg azután, képtelen vagyok felfogni, feldolgozni, még mennyi van hátra térben, időben, és ez rettentő zavaró, mintha egy mély alagút alá vinne az út, amelynek nem látni a végét. Ha rövid távot megyünk, a nap második felében nincs mire figyelnem, koncentrálnom, csak a semmittevés marad, főleg olyan helyeken, mint Lezama. Nem olyan jó az alvókám, hogy „téli álomba” merülve vészeljem át ezt az időszakot (este nem aludnék); borzasztóan hiányzott egy jó könyv, valami zenelejátszó, rajzfüzet, akármi. Csak a naplóírás maradt, meg az olyan banálisan egyszerű teendők, mint kézzel kimosni a ruháim, és kiteregetni. A naplóm lényegi gondolata: "Nem tudom, hogy fogom ezt elviselni."

5. nap _____________ 7. nap

A sok arcú város

2009-05-22T20:52:00.009+02:00

Lezama – Bilbao
12 km.
2008. július 20., vasárnap

Ha jót akartok magatoknak, kedves Lezamából Bilbaóba tartó zarándokok, ne hallgassatok az angolul is beszélő, jófej hospitaleróra. Azt mondta ugyanis, hogy nem kell elmenni a következő településig, Zamudióig, hanem Lezama után nem sokkal egy útkereszteződésnél lefordulva rövidíthetünk, mindössze 10 km alatt eljuthatunk Bilbaóba, a hivatalos 15 helyett.

Le is kanyarodtunk az instrukcióknak megfelelően, azonban az állítólagosan jelzett úton csakhamar megfogyatkoztak a nyilak, majd végleg eltűntek. De nem baj, nem volt leágazás, mi mentünk tovább nagy bátran, hiszen azt mondták, erre kell. Valamiféle darálógép zakatoló hangja szűrődött felénk az erdőn át, majd megpillantottunk néhány épületet is; aztán mikor közelebb értünk – ekkor már egymást se nagyon hallottuk a zajban –, baloldalról előrontott egy kutya. Szerencsére láncra volt kötve, ahogy az a másik dög is, amelyik meg jobbról akart ránk ugrani. Maradt köztük egy sáv, vállat vontunk, menjünk tovább. Ekkor előjött egy harmadik közepes méretű jószág, ami szabadon volt, de látszott rajta, hogy a csaholás csak álca, félt tőlünk, és a láncos bajtársak hatókörében ugrált tovább. Még ez sem tartott minket vissza.
Aztán felbukkant két bernáthegyi méterű kutya... Mindkettő szabadon. Zarándok megtorpan. Farkasszemet néz a kutyákkal. A gépezet zakatol, woof megpróbálkozik egy „holá!”-val meg egy „buenos días”-szal, de persze senki sem válaszol. Zarándok visszafordul, baktat lefelé 500 m-t, szíve is zakatol, mint az a gép a kamrában. Most merre tovább, hol tévedtünk el?
Hamarosan felfedezzük a megfakult sárga nyilat az egyik fán, mely a kutyák felé mutat. Nagy levegő. Talán azért vannak szabadon, mert nem harapósak. Ugye?
Woof megkérdi, kérek-e valamit enni, mire én:
- Viccelsz? Egy falat sem menne le a torkomon...
Nekivágunk.
A zakatolás ismét felerősödik, láncos kutya balról, láncos kutya jobbról. A szakadt is előkerül, de nem mer közelebb jönni. Az egyik hatalmas dög valami traktor alatt fekszik, onnan csahol, látszik rajta, hogy retteg tőlünk, egészen szánalmas látványt nyújt. Előtűnik az ötödik, nem ugat, csak néz. Elmegyünk mellette, mire ő is komótosan megindul utánunk. Woof hátrapillant, szól, hogy ne álljak meg, közém és az állat közé helyezkedik. A kutya és a zakatolás lassan elmarad mögöttünk.

Legközelebb akkor láttunk sárga nyilat, mikor Bilbaó közelébe értünk fönt, egy hegyen. Kb. két km-es kitérőt tettünk. Utólag azon gondolkodtunk, talán a kutyáknál nem balra, hanem jobbra kellett volna fordulnunk. Ha volt ott egyáltalán út, és nem valami udvarba vezetett. Most már sosem derül ki.

Valamivel később irdatlan esőfelhő bukott át a hegygerincen, éppen hátranéztem, honnan is ereszkedünk lefelé – alattunk már mindenütt ott terpeszkedett a város agglomerációja –, és rögtön szóltam woofnak, hogy most vegyük elő azokat az esőkabátokat. Egy perc múlva már zuhogott is. Láttunk egy kerékpárost, aki hatalmasat esett a csúszóssá vált négysávos autóúton. Még jó, hogy nem csapták el; rohantunk oda segíteni, de addigra már egy autós is megállt. A biciklista jó tíz-tizenöt métert csúszott lefelé lejtőn, rendesen lehorzsolta a lábát, de szerencsére nem lett más baja.

Megtaláltuk az alberguét, nagyon klassz hely, van jó melegvíz, net, centrifuga, az ügyeletes hospitalera nagyon kedves, fiatal lány, tud angolul; egy térképen elmagyarázza a holnapi út rövidítési lehetőségeit…

Valaki feldobta a pacskert

Egy kicsit párizsi, másutt római hangulata is van ennek a városnak

A szemerkélő eső, és a ronda, szürke, alacsonyan vonuló, depressziós esőfelhők ellenére a városnézés mellett döntünk; már alig vártam, hogy végre „csináljunk valamit” a lezamai üres délután után. (Sajnos a kedvem nagyon nyomott volt, de minél többet látni akartam Bilbaóból; a mászkálás ellenére azonban úgy tűnt, mégsem attól függött a lelkiállapotom, hogy van-e látnivaló, vagy nincs az aktuális településen.)

Utcák az óvárosban

A katedrális az utcák mélyén rejtezik, nincs előtte nagy tér, ahonnan az egész jól belátható volna (talán emiatt emlékeztet Rómára)

Sziesztaidő. Az emberek beszabadulnak a bárokba, a kép jobb szélén látható nő pl. beugrott egy deci borra és két-három pintxóra, és már ment is tovább a dolgára

A választóvonal a folyó régi és új Bilbaó között

Egészen lementünk a Guggenheim Múzeumig, ettünk pintxókat és ittunk bort, meg kólát is. A modern belváros olyan, akár egy terepasztal, mintha felnagyították volna az üvegfedél borította maketteket, a villamossínek közé műfüvet ültettek, ettől olyan, mintha a föld felett lebegve siklana a jármű. (Ki is próbáltuk.)

Csupa modern, rideg épület emelkedik a folyóparton, de nekem tetszett a Guggenheim Múzeum környéke. Azt a ronda „virágszobor” kutyát kivéve, amit mindenki nagy hévvel fotózott, én inkább kihagytam. Maga a Múzeum, meg az a pókizé annyira ronda, hogy az már szép, szerintem kifejezetten jó fotótéma.

Füvesített villamossínek. Ettől olyan, mintha a jármű a föld felett lebegve közlekedne. Jobb oldalon széles területen mászkálhatnak a gyalogosok, közvetlenül a folyó parton. Egy sáv természetesen ki van jelölve a bringásoknak - a város tervezői mindenre gondoltak

A Guggenheim Múzeum előtt

Guggenheim Múzeum

6. nap _____________ 8. nap

"Lakás áron alul, folyó parti panorámával sürgősen eladó"

2009-05-22T20:48:00.007+02:00

Bilbao – Portugalete
14 km
2008. július 21., hétfő

Figyelem, figyelem, minden erre járó zarándok kövesse a bilbaói hospitalera instrukcióit, és haladjon a jel nélküli útvonalon, ami rémesen egyszerű: kövesd a folyót a jobb parton!

Ébredő nagyváros

Az út egy csodálatos park mellet visz el

Fehér páva. Azt hittem, ilyen nincs a valóságban

Utolsó csöpp modern arculat, mielőtt elkezdődik a tengerpartig húzódó ocsmány ipartelep

Koradélelőtti fények. Rejlik-e szépség még az ilyen tájon is?

Na, abból a halból, amit itt tetszik fogni, én inkább, köszönöm, nem kérek

A parton csupa ótvar ipartelep, kikötők, elhagyott üzemek, régi bérházak kísérnek, fotóztam is párat, kiváló szocioképeket lehet készíteni. Semmi pénzért nem laknék ott, márpedig van egy rakás bérház, ami a folyópartra néz. Nem épp felemelő látvány, de képzelem az újsághirdetést, „folyóra néző panorámás lakás eladó.” Áron alul…

Ha valaki mégis a jelzett úton marad, a látvány ugyanez, csak folyó nélkül, kanyarogva az ipar- és gyártelepek dzsungelében; de mindenki maga dönt, mit akar, kb. 14 km-en vagy 20-on keresztül baktatni a lehangoló környéken.

Iszaptalanítás. A bal oldali hajó egy markolóval kaparta a folyó mélyét, és a sűrű, fekete iszapot a jobb oldali hajóra emelte

Modern műalkotás vagy házörző? Ebben a városban már semmi sem biztos

Szárad az óriási plüssmackó

Bilbaó az egyik legnagyobb kereskedelmi kikötő. Ha jól gondolom, ez látszik a bizarr látványt nyújtó daruk láttán. Mintha óriási, pihenő fémszörnyetegek lettek volna

A hirtelen feltűnő Portugalete

Aztán a tengerparthoz közeledve hirtelen egy csapásra megváltozik a látkép, a kikötő daruk mögött feltűnik Portugalete és az Eiffel-féle iskola tervei alapján épült híd a két városrész között. Naná, hogy nem gyalog mentünk át, hanem kipróbáltuk azt a járgányt.

Az eiffeli iskola egyik műve, a folyó fölött átívelő függőhíd. Átférnek alatta a kikötőbe tartó nagy hajók

A még zárva tartó albergue-t hamar megtaláltuk, mi voltunk az elsők, még dél sem volt, mikor megérkeztünk.

A város nagyon szép, és pezsgő életet él; éppen valami koncertet készítettek elő egy nagyobb téren, de az albergue kb. akkor zárt, mikor a spanyolok egyáltalán felküldték volna az előzenekarokat a színpadra, szóval nem láttunk belőle semmit. Pedig a zene szörnyen hiányzik, bántam is, hogy nem vettem MP3 lejátszót az út előtt.

Portugaletében is együtt van a modernitás a régi korok hagyományaival: kiváló éttermek, egész évben majd minden hétvégén folklór rendezvények várják a látogatót; a templom nagyon szép kívül, belül; a látképet sem rontja el az itt-ott belógó, kikötői daru, a meredek főutca egy szakaszára pedig mozgójárdákat telepítettek.

A portugaletei templom

7. nap _____________ 9. nap

Beszédkészség

2009-05-22T20:44:00.007+02:00

Portugalete-Pobeńa
12 km
2008. július 22., kedd

A spanyoloknál – mint az közismert – nemzeti sport az országúti kerékpározás. Ennek megfelelően tervezik városaikat, akár Bilbaó méretűről van szó, akár kis községekről: mindenütt rengeteg a jól kiépített bicikliút. Nincs ez másként Portugalete és Pobeńa között sem.

Portugalete reggel. Előtérben az utcai mozgójárta, háttérben a folyó fölött átívelő híd

Gumicsizmás néni sétáltatja angol szettereit a Portugalete és Pobeńa közti 12 km-es bringaút mentén. Rajta kívül futók, gyalogosok és lovasok is feltűntek

A 12 km-es kerékpárút kétsávos, akár egy autóút, táblákkal, pihenőhellyel kiépítve; időnként felüljárón vagy alagúton át keresztezzük a vele párhuzamosan futó autópályát. Külön sávot építettek a gyalogosoknak, balesetveszélyes is a bicikliútra menni, körül kell nézni ugyanúgy, mint ha kocsikról lenne szó. Ráadásul a bringások hangtalan közlekednek, kivéve, ha csapatostul tekernek, mert akkor – spanyolok lévén – folyamatosan pofáznak.

Ha már folytonos dumálás: ugyanezen az útvonalon megálltunk az egyik pihenőnél, ahol rajtunk kívül két bringás pasas tartózkodott. Az egyikükre rájött a szükség, és mivel engem valószínűleg a rövid hajam miatt fiúnak vélt a szeme sarkából, elő is vette azt. Közben folyamatosan beszélt a társához, és ez annyira lekötötte, hogy csak úgy állt ott, a placc közepén, és már a szükség sem volt oly sürgető, mint az, amiről éppen dumált...

Később láttunk egy öregurat, szerintem ő minden áldott nap ott sétál ezen az úton, legyalogolja a napi adagját – bottal a kezében –, aztán megy vissza a városba. Ilyen utak kellenének nekünk is, sok, nagyon sok.

Mint egy autóút

Pobeńához közeledve összefutottunk egy másik helyi taggal, aki kéretlenül adott útbaigazítást – persze kizárólag spanyolul. Azt mindenesetre megértettük, hogy lekicsinyelte a mai napra betervezett táv hosszúságát, mikor kérdésére elárultuk, hogy ma csak 12 km-t megyünk. Mivel nem beszéltünk spanyolul, eltekintettünk attól, hogy elmagyarázzuk, miért nem vállalkozunk többre (másnap a guide szerint sok várt ránk, és egyébként is, hova siessünk, nem akarjuk túlerőltetni a lábunkat stb.)

Pöttyös zebraló

Ennek ellenére, mikor délelőtt 10 óra körül beértünk Pobeńára, kísértésbe estem, hogy ne maradjunk itt. Bennem volt a mehetnék, de aztán lehűtöttem magam, azaz woof engem, hogy innen még nagyon messze van a következő albergue, és talán már nem is akadna ott hely. Közben egy német banda (valószínűleg Bilbaóból kezdték a Caminót) utol ért minket, úgyhogy versenyezni sem volt kedvem. Ittunk egy cafe con lechét, aztán levándoroltunk a tengerpartra: a playa ott terpeszkedett húsz méterre.

Hűvös volt a levegő, a víz pedig jéghideg, ennél többre nem vállalkoztam, de ahogy néztem, a spanyolok sem

Egy patak ömlik a tengerbe, dagály idején felduzzad. A sziklákon látszik a víz munkája

Várakozás az albergue előtt

A vizes fövenyben tapicskolás vetődtünk a néhányszáz méterrel arráb lévő szállás elé, ami még órák múltán nyitott. Előttünk épp betéblábolt egy idősebb német házaspár – ők csak este mentek ki a playára.

Jól elheverésztünk a napon, a németekkel felváltva vigyáztunk a csomagokra, úgyhogy legurítottunk egy kis sört is az egyik közeli bárban. Aztán megjelent a három grácia.

Elől haladt vénséges vén, bölcs vezetőjük, aki nem félt senkitől; mögötte a látszólag vagányabb, de azért biztos távolságot tartó, fekete fejű társa, míg harmadiknak a roppantul beszari nyakigláb. Ja, ha nem említettem volna, kacsákról van szó.

Az az érzésem támadt, hogy ezek hárman minden nap, mint az óramű, megjelennek délután háromkor az albergue előtt, és méltatlankodó hápogásban törnek ki, ha valaki megközelíti köreiket vagy hirtelen mozdulatot tesz. Egyébként óvatosan megszemlélték az összes hátizsákot, és elfogadták a kenyeret. Kézből is. Még szép, hiszen nyilvánvalóan ezért jöttek.

A három grácia terepszemlét tart

Később, miután lepakoltunk, fürödtünk (és futólag összeismerkedtünk Laurával, aki Mallorcáról jött), körbejártuk a környéket (tehát az összes bárt pintxók és borok után), megtaláltuk a kacsák helyét is: az albergue melletti patakban rengeteg liba, házi kacsa ácsorgott. Mikor a dagállyal megemelkedett a vízszint, elúsztak.

Éjjel hallottam valakit, amint felkiált álmában, s akadt, aki németül beszélt. Fura volt, aztán rájöttem, hogy hát persze, milyen más nyelven beszélnének álmukban az emberek, mint a saját anyanyelvükön.

8. nap ______________ 10. nap

Az én kedvenc városom

2009-05-22T20:29:00.012+02:00

Pobeńa-Castro Urdiales

16 km
2008. július 23. szerda

Ahhoz képest, hogy azt hittük, 25 km-t kell megtennünk, olyan hirtelenjében érkeztünk meg, hogy rá kellett jönnünk, nem jöttünk többet, mint 16 km-t. Köszönhetően annak is, hogy főleg az autóúton haladtunk. Szandálra váltottam, mivel vízhólyag keletkezett a kisujjamon, és a túraszandálban menetelés ésszerű megoldásnak tűnt. A vízhólyag-kezelés szempontjából valóban, csak akkor még nem tudtam, hogy ezzel viszont túlerőltetem a talpam.

Reggel, mikor éppen végeztünk a pakolással (mi keltünk szokás szerint elsőnek), integetett az hospitaleró, hogy jöjjünk be a terembe (régi iskolaépület volt átalakítva alberguének). Én azt hittem, le leszünk cseszve, mint Irúnban első nap, mondván, hogy felvertük a többieket. Tévedtem. A régi iskolapadok tetején reggeli várt ránk, a terülj-terülj asztalkámhoz hamarosan más peregrinók is csatlakoztak. Nagyon jó fej, kedves koma volt az hospitaleró, és sorra mindenkit maga indított útnak.

Némi kaptatót követően sokáig a tengerparton haladtunk, szédületes látványt nyújtottak a sziklák a kelő nap aranysárga fényében.

Menet közben rájöttem, hogy egész jól elmegy az idő (és az unalmas szakaszok is) azzal, ha külföldi és hazai slágerek szövegén töröm a fejem, és ha megvan egy-egy sor, azt rögtön „fel is éneklem”. Később egész Pink Floyd és Dire Straits albumokat, vagy a Hairt dúdolgattam magamban.

Szélerőművek a reggeli fényben

Az impresszionisták tudtak valamit a fényekről, avagy erről a partszakaszról woof három éve teljesen más hangulatú képet készített

Anyu, éhes vagyok!

Én, a divatdiktátor: szandálban, zokniban

A semmibe nyúló vasúti híd (valójában hajókra pakoltak onnan)

Castro Urdialesbe érkezvén már messziről látszott, hogy csudaszép kis helyen szállunk meg, kár lett volna előző nap továbbmenetelni, nem lett volna erőnk, időnk bejönni és szétnézni. Ráadásul, mintha a lábam mindig pontosan tudná, mikor ér véget az aznapi hossz, két km-rel a város előtt éles fájdalommal jelezte, hogy mára ez bőven elég volt. (E „két km-es szabály” később még jelentőséghez jutott…)

Egy óra körül már a turista információban kaptuk a pecsétet a credentialba, majd feladtuk postán a Gernikában illetve Bilbaóban vett, majd Portugaletében megírt képeslapokat. Nem kapkodtuk el.

Megtaláltuk a szállást, ami persze órák múlva nyitott csak, úgyhogy elbarkóbáztuk az időt, míg meg nem érkezett egy német házaspár, akikkel szintén tudtuk egymást váltani zsákőrzés ügyben.

Homokszobrászok a castro urdiales-i playán

Visszapillantva: előtérben a playa, háttérben a hegyek, amelyek a reggeli képeken még másik szögből látszottak

Az öreg templom és egy világítótorony a kikötő fölött

Castro Urdiales az első cantabriai város az úton, és szerintem a legszebb is. Nagyon tetszett a templom, olyan bájosan torz, gótikus, látszott, ha volt pénz, tovább építették; a kövek csálén állnak a boltívekben, az egész meghitt, semmi hivalkodás, oldalt homályos zugok, kápolnák; a biztonsági őrök pedig rendesek, mert megengedték, hogy fotózzak.

Körbejártuk a kikötőt, fergeteges pintxókat ettünk és borozgattunk – ekkor már láttuk, ma sem tartunk spórolós napot.

Hajók és sirályok mindenütt

Potyakaja reményében gyülekező sirályok

A tenger színeváltozásai

Castro Urdiales temploma tetszett legjobban az egész úton

Csálén álló boltívek és különféle színű kövekből épült oszlopok - bájos aszimetria uralja a gótikus építményt

Szerintem szebb, mint a Notre Dame

Pár órával később hatalmas vihar érkezett az óceán felől, be is menekültünk ismét egy bárba, ahol beláttunk a konyhai sürgés-forgásba. Mondanom sem kell, az összes tengeri herkentyű halomba rakva várta sorsát. A zuháré elvonultával visszaindultunk a szállásra, még egy kicsit ökörködtünk egy üres playan. Az éjszakai alvást csak az erős dohányos Mexikói fulladásos-krákogós-tüdőszaggató köhögése zavarta meg.

Ja, Mexikói neve onnan ered, hogy enyhén (nagyon) közép-amerikai, indiános vonásokkal bírt ez az alacsony, vékony, spanyol nőszemély, aki hallgatag tinédzser lányával gyalogolt a Caminón. Több szálláson is találkoztunk velük, de aztán egy idő után eltűntek. Vagy buszra szálltak, vagy idő közben egyszerűen hazamentek. Ő is az idegesítő, önjelölt szervező és intézkedő, csak spanyolul tudó hobbizarándoknak tűnt számunkra.

Szivárvány a tenger felett

Érdemes megfigyelni a tenger és az ég valószerűtlen, lilával és zölddel kevert kékjeit

Fura felhők

9. nap ______________ 11. nap

Horrorfilmek díszletei közt - bár ez a fotókon nem látszik

2009-05-22T20:24:00.006+02:00

Castro Urdiales – Laredo
Kb. 25-30 km
2008. július 24. csütörtök

Fogalmam sincs, hány km-t tettünk meg ezen a napon, ugyanis woof guide-ja szerint 34 km várt ránk, egy urdiales-i táblán 37 km-t láttunk kiírva, a gyakorlatban viszont nem tűnt többnek 25-nél. Fél 7-kor indultunk, fél 1-re már meg is érkeztünk.

Végig a betonúton haladtunk, nem tértünk le sehol, és ez jó döntésnek bizonyult. Kimaradt az életemből a meglehetős urbanizálódásnak indult horrorfalu, El Pontarrón is, az országút teljesen kikerülte. Woof szerint csak a bárpultos nőci maradt ugyanolyan mogorva tuskó, mint három éve.

Út közben Hairt és Queent énekeltem, na jó, ez túlzás, vinnyogtam, de csak sík szakaszokon, hegynek fölfelé (legalábbis ekkor még) nem ment a dalolás.

Bár A Vikingekhez

Laredo madártávlatból. Jól látszik a 3 km-es playa, amin másnap reggel gyalogoltunk

Laredóban két albergue is van, mi a „Kibaszott Panoptikumban” (by woof) szálltunk meg, amelyet a Buen Pastor tart fenn, ennek megfelelően drágább is. De nem foglalkoztunk vele, volt klassz szállásunk, közös ágyacskánk, és jó sok idő maradt bevásárlásra és egy menu del díára is. Lesétáltunk a playara, ahol épp valami színpadot barkácsoltak össze. Fotóztam hajókat és hullámokat, míg el nem eredt az eső, és tető alá nem kényszerültünk.

Itt is akadtak szép részletek

Ocsmány guberáló népség

A Kibaszott Panoptikumba visszatérve úgy éreztük magunkat, mintha egy ZS-kategóriás horrorfilm díszletei közé keveredtünk volna. Volt itt világító glóriával felszerelt, 1:1 arányú, sötét sarokban orvul felbukkanó Madonna-szobor, valami afrikai lámpa a lépcsőfordulóban. Az egyik falról nagy bogárszemmel Jézus tekintett le az óvatlan szemlélőre, arckifejezése egyszerre tűnt szánakozónak, vádlónak és ájtatosnak. Végül nem álmodtam rosszat, és az is jót tett, hogy nem kellett olyan korán kelni.

A laredói parton

10. nap ___________ 12. nap

Ernesto csodálatos világa

2009-05-22T20:19:00.007+02:00

Laredo – Güemes
26 km (de a lábam szerint több volt)
2008. július 25., péntek

9-kor indult a komp a város másik végéről, úgyhogy időben nekivágtunk a három km-es playa menti útnak. Közben felkelt a nap, fotóztam az óceánt, zsebkutyákat sétáltattak öreg nénik és bácsik, elvetemültebb emberek kocogtak. A földnyelv szélére érve megtaláltuk a táblát, hogy „Ferry”, és volt ott egy buszmegállóra hajazó nyitott építmény, de mindez jó százötven méterre a homokos parttól.

A laredói playa reggel

Felkelt a nap

A minket beérő német házaspár nem is hitt woofnak, mikor mondta nekik, hogy ez a komp megállója, pontosabban ott lent, a földnyelv végére fog kifutni, arra a területre, ahol a legtöbben ácsorognak. A németek a biztonság kedvéért még megkérdeztek egy helyi tagot, mi meg elindultunk a vízhez.

Hamarosan tényleg meg is jelent a lélekvesztő, kifutott a fövenyre, csörlővel leengedte a kapitány-kormányos a rámpát, majd a ki-beszállást követően mindenkitől beszedte a jegypénzt, és áthajóztunk a túlpartra.

A komp

És az ún. kikötő

Spanyol életérzés, avagy reggel van, mindenre ráérünk, még újságot olvasni is van idő a parton sétálgatva

Nem fordultunk Helgueras és Noja felé, nagyon sokáig a műúton maradtunk, míg újra a hivatalos jelzett útra nem csatlakoztunk. Szandálról cipőre váltottam, mert nagyon fájt a lábam. Sikerült széttaposnom a talpamat az előző napokban.

Jellegtelen, unalmas útszakasz volt, egyforma falvakkal, könnyen eltűnő jelekkel. Welcome to Cantabria?

Az albergue előtt egy km-rel pedig felmondta a szolgálatot a lábam. Ismét leültem, cipő le, szandál fel, hátha úgy jobb lesz. Mintha véres csonkokon jártam volna, mintha minden egyes talppárnám külön-külön fájt volna. Láthatatlan tőrökön lépkedtem, amik a térdemig hasítottak, míg más szúró-vágó eszközöket felülről döftek volna belém, a lapockám környékéről kiindulva.

Cantabria egyetlen fotóba sűrítve. Baszkföld üdezöldje után itt megsárgult növényzet és sík terep fogadja a zarándokot. A városok azonban mind megannyi ékszerdoboz

Szép ház Güemesben. Nem gondoltam volna, hogy innen még rohadt messze lesz a szállás

Az albergue egy dombra épült, és messziről kétségbeesetten találgattam, melyik ház lehet az, ahol vége a szenvedésnek. Az emelkedő aljában ránk rontott egy hihetetlenül tündéri keverék kutya, úgyhogy megálltunk megdögönyözni a szeretetéhes gombócot. Ő örült a simogatásnak, én meg annak, hogy ismét ücsöröghetek egy kicsit. Ja, nem a lent látható jószágról van szó, bár ő is barátságos volt, mint később kiderült. Csak egy kicsit büdi.

A güemesi albergue az út legjobb szállása

Mikor végre felértünk a szállásra, néhány ismerős arc üldögélt előtte (németek, akiket még Pobeńában láttunk, ill. Portugaletében). Egy hiperaktív, jófej helyi fickó rögtön beterelt minket a társalgóba, ahol kitöltöttük amit ki kellett (statisztika mindenek előtt), a toll remegett a kezemben, alig bírtam írni. Kaptunk pecsétet a credentialba, majd megmutatták a szállást és a vizesblokkot. (Később, mikor már magamhoz tértem, rajzoltam a vendégkönyvbe, ami nagy sikert aratott.)

Woof guide-ja (és neten olvasott naplók szerint) Güemesben van a legjobb albergue. Ezt minden szempontból alátámaszthatom, az összhatást még az sem rontotta le, hogy később a Mexikói és Hallgatag Leánya is épp abban a helyiségben kapott ágyat, ahol mi is aludtunk.

Tálalva!

Ez volt az első szállás, ahol közös vacsorát ettünk a többi zarándokkal. A helyiek hetenkénti váltásban látják el az albergue körüli teendőket, a befolyó donativókból pedig vacsorát főznek a peregrinóknak. Aznap este 25-en jöttünk össze, főleg németek és spanyolok voltak jelen. Első fogásként csodás krémlevest kaptunk, másodikként pedig rizses husit. Kaptunk bort is. Csak azt sajnáltam, hogy mélyebb beszélgetés nem alakult ki a fáradtság és a nyelvi korlátok miatt. Laura, aki utánunk érkezett meg, és kapott tőlem Ben-Gayt a fájós lábára, megkérdezte, ki mivel foglalkozik. Kb. tíz percig próbáltam elmagyarázni, mit dolgozom, több-kevesebb sikerrel. (Mielőtt valaki caminózni megy, tanácsos utánanézni, hogy mondják spanyolul az ő foglalkozását, mivel vannak szállások, ahol ezt is gyűjtik statisztikai adatként.)

A vitrin mögött ásványok, Ernesto utazásai során gyűjtött tárgyak, főleg Dél-Amerikából

Vacsora után kiállt középre az egyik helyi asszony, aki addig a konyhában sürgött-forgott, és egy fickó, aki határozottan Nemerére emlékeztetett. Előbbi spanyolul mesélt, utóbbi – a németek és a mi szerencsénkre – angolra fordította a mondandót. Kiderült, hogy az alberguét a helyi egyházközösség vezetője, egy Ernesto nevű papnak köszönhetjük, aki rengeteg időt töltött külföldön. A társalgóban látható fotókat ő készítette (Dél-Amerikában, Afrikában), és az ásványokat is ő gyűjtötte sok más egyébbel együtt.

Ernesto utazásai során 8000 diaképet készített, melyek rendszerezése a mai napig folyik (képzelem, mennyit fotózott volna, ha digitális gépe van), életét a szegények és az elesettek megsegítésének szentelte. Minden vagyonát, földjeit (ahol most önkéntesek ill. a közeli, santońai börtönből szabaduló elítéltek dolgoznak), halála után a harmadik világ javára kívánja majd fordítani. Alapítványa pénzt gyűjt (ide folyik be a peregrinók adományának egy része is), amelyet közvetlenül segíti a szegényeket a közvetítő, bürokratikus és olykor korrupt segélyszervezetek kihagyásával.

Ernesto dolgozószobája úgy festett, mintha éppen a mi érzekezésünk előtt öt perccel távozott volna valahová, mindenütt bájos rendetlenség és otthonosság uralkodott

A nyolcezer diakép egy része

Utána felvittek minket a dolgozószobájába, amely olyan volt, mint egy kis készülőfélben lévő kiállítás. Az asztalon kedves rendetlenség, mintha Ernesto legalábbis nem külföldön volna éppen, hanem öt perccel azelőtt távozott volna valahová, hogy mi beléptünk. Középen volt egy nagy asztal, kiterítettek egy térképet és részletesen elmagyarázták a következő napok útvonalát, hol érdemes menni és hol nem. (Santander után az egyik útszakaszon – ez rosszul kezdődik, tudom – pl. át lehet haladni egy vasúti hídon, ha rövidíteni akarunk. Ami jó hír: a híd nem hosszú, csak tíz méteres. Ami a rossz: a vonatok viszonylag sűrűn járnak arra… Nyugi, Anya, nem ezt választottuk.)

Csodás, tartalmas este volt, nagyon jól éreztük magunkat. Minden Északi útra tévedő zarándoknak csak ajánlani tudom, szálljon meg Güemesben egy éjszakára.

11. nap _______________ 13. nap

Egy átlagos nap

2009-05-22T20:11:00.008+02:00

Güemes – Santander
11 km
2008. július 26., szombat

Végig a műutat követve az olaszosan hangzó Ganziano majd Somo felé tartottunk, utóbbi városban komppal keltünk át Santanderbe.

Itt is kiváló bringaút vezet

Valaki extrán durván horkolt (mikor mondtam, kire tippelek, woof riadtan ezt kérdezte: „Jézusom, ez nő?”), úgyhogy fél hatkor már felébredtem, és pislogtam a sötétben az óracsörgésre várva. Nagy hajtásra számítottunk, tekintve, hogy a santanderi szállás kicsi, már most többen vagyunk, mint ahány hely, ráadásul sokan ott kezdik el az utat, úgyhogy legjobb volna korán érkezni.

Hátunk mögött kelt a nap

Az hospitaleró, bár eredetileg azt mondta, csak héttől van reggeli, mozgolódásunkra megjelent a konyhában, invitált is minket, de mi elköszöntünk, nem akartunk időt vesztegetni.

Playa Somóban. Kicsit kavarogtunk, mire megtaláltuk a kompkikötőt (itt ki volt építve, nem fövenyre csúszó megoldással éltek, mint Laredóban)

Jó öt km/h-s átlaggal fél kilenckor már Somóban találtuk magunkat, bőven az első kompjárat indulása előtt. Beugrottunk egy cafe con lechére és egy croissantra egy bárba, és mire visszaértünk a még mindig zárva lévő jegyárusító fülkéhez, kisebb sor verődött össze. Szurkolóknak tűntek, mert az igen vidám társaság síppal, dobbal, zászlóval és sárga egyenpólóval volt felszerelkezve. A hangzavar a kompon sem ült el.

Santander az öböl túloldalán

Szemből indult járat

A víz annyira tiszta volt az öbölben, hogy le lehetett látni az aljára

A sárgapólósok miatt másik járatot is indítottak

Santanderben a turista információs bódéban beszereztük a szokásos térképet a városnézéshez, bejelöltettük az internetes lehetőségeket és persze az alberguét.

A katedrális gótikus kerengője, ahol egy félreeső zugban pecsételnek is

Mi értünk elsőként a szállás elé, jó darabig várakoztunk, mire kezdtek szállingózni a többiek és végre váltogathattuk egymást a délután háromkor bekövetkező nyitásig. Pecsétet egyébként nem csak a szálláson adnak, érdemes a katedrálisban is próbálkozni; a gótikus kerengőről nyílik egy ajtó valami kis irodára, ott kaptunk csodaszép pecsétet a credentialunkba.

Közben kiderült, hogy akiket mi a hajón szurkolóknak néztünk, tüntetők voltak, és éppen azon az utcán vonultak végig oda-vissza, amelyiken az albergue is állt. Két házzal lejjebb amúgy peregrinó menüt lehet kapni, nem tudom, milyen a kaja, mert épp zártkörű rendezvény volt, úgyhogy másutt ettünk. Kipróbáltam a paellát (rizságyon tengeriherkentyűk, jobbára kagylóval, rákkal).

Nyitásra várva. Az éppen nem az én zoknim, de én is hasonlóképp teregettem rendszeresen a zsákomra

Mint más városokban, Santanderben is megfigyeltem, hogy az idősebb generáció minden délután kicsípi magát és megy a levegőre trécselni. Ettől valahogy megszépülnek, nem nyújtják lepukkadt nyuggerek benyomását, éppen ellenkezőleg. Ragyogók és vidámak a spanyol öregek.

Most már jól bírja a vállam is a terhelést, nem 3, hanem 9 km után kezd sajogni, és az az érzésem, hamarosan egyáltalán nem fogok fészkelődni a hátizsák alatt. A fényképezőgépet sem rakosgatom állandóan, megtalálta a helyét a nyakamban.

Az angol viszont egyre nehezebben megy, eleinte kevesebb hibával beszéltem azt a kevés konyhaszintet, ami még megmaradt. Mostanra már mixelem a megjegyzett spanyol szavakkal, úgyhogy egy svéd-amerikai pár azt hitte, spanyolul is tudok, mikor a „Do you speak English?” megszólításra megmagyarázhatatlan okból „sí”-vel feleltem…

12. nap ______________ 14. nap

Gandalf

2009-05-22T20:09:00.004+02:00

Santander – Polanco (El Mar)

21 km országúton
2008. július 27.

Mikor felébredtem, frissen és üdén, pislogva a sötétbe, megesküdtem volna rá, hogy öt óra van, a szervezetem beállt a kelés időpontjára, aztán megleltem woof telefonját, és akkor láttam, hogy még csak hajnali három van… Egy órás fetrengés következett, mire sikerült visszaaludnom. Persze később, mikor tényleg ébredni kellett, úgy éreztem magam, mint akin hatszor átment az úthenger.

De azért a szokott időben nekivágtunk a még szendergő, vasárnapi Santandernek. Mire kiértünk a városból, szépen ki is világosodott. Fotótéma – egy admirálislepkén kívül – nem sok akadt.

Halak nagy mennyiségben

Később, mikor felértünk egy dombtetőre, megpillantottam egy szembe jövő zarándokot. Ennyire nem téveszthette el az irányt, gondoltam, Santiago arra van, amerre mi tartunk, de ő rendületlenül közeledett. Amikor közelebb értünk, megállt. Ékes angolsággal szólított meg minket a hatalmas zsák alatt alig-alig görnyedő, szép öregember:
– I’ve just bought it for you – közölte, és ezzel a lendülettel a kezembe nyomott egy kis zacsit. Önkéntelenül is elvettem, és arra sem maradt időm, hogy megköszönjem, máris kérdezgetni kezdett minket, kik vagyunk, honnan jöttünk, merre tartunk. Feleltünk, mire elmondta a polancói, hatfős szállásra bejutás csínját-bínját. Ernesto, a güemesi pap jutott eszembe erről a férfiról, aki - mint kiderült - a Francia úton ment el Santiagóba, és most az Északin jött visszafelé... És azt hiszem, csak egy igazi világpolgár válaszol úgy egy legyintés kíséretében arra a kérdésre, honnan jöttél: "Németországban születtem"; s nem azt mondja, "I’m German."
Meghagyta, hogy feltétlen égessünk el egy ruhadarabot Fisterrában, ha majd odaértünk, mert különben újra megtehetjük az utat, aztán sok szerencsét kívánt az életben, megszorította a kezünk, és továbbindult.
A kis csomagban, amit a kezembe nyomott, két natúr joghurtot találtunk.

A sok római híd közül az egyik

A mai napi állatfotókat szaporítandó, ezúttal egy gyík a polancói szállás udvarán

A polancói szállás tényleg úgy működött, ahogy Gandalf mondta: a közelben lévő Quin bár tulaja, egy elsőre nem túl szimpatikus öregasszony tartja fenn, a kulcsot is tőle kell kérni. De csak kettő óra után nyitott ki, hiába ültünk már ott másfél órával korábban. A többi zarándok, akiket ismertünk, részben nem erre jött, akiket pedig viszontláttunk a santanderi-güemesi szállásról, továbbment Santillana del Marba.

Igazából nem csoda. Polancóban ugyanis semmi sincs. Főleg nem vasárnap. Ráadásul a hatágyas, kétszobás szállás sem világbajnok. Egy kanális mellett fekszik, és az emeletes ágy deszkái közt kaszáspókok tanyáznak. Utóbbiakat másfél méteres körzetben megöltem a halálos fegyvernek kinevezett túraszandálommal.

A polancói szállás teljes valójában

Később persze megtelt a szállás, két spanyol fiú és egy pár érkezett. Este átmentünk vacsorázni a nénihez a bárba, kitűnő kétfogásos kajcsit kaptunk, természetesen borral. Szerencsére a spanyol fiatalok tudtak angolul, ezért el tudtunk dumálni, és pár szót lefordítottak a néni mondókájából is. Aki persze folyamatosan beszélt, elmesélte, hogy voltak itt valami koreai zarándokok, akik igyekeztek kerülni a kontaktust másokkal, és nehezen viselték a helyiek közvetlenségét. A vacsi végén a néni valamiért szimpatikusnak talált minket, meg is ölelgetett, és megjegyezte, na, te nem vagy koreai! (Engem ugyanis nem feszélyezett a közvetlensége.)

Aztán mikor este visszaballagtunk a szállásra aludni, a szomszéd szobából hallottuk, hogy a fiúk is bevetették a papucsot, szandált, jó darabig csapkodták a pókokat, mi meg jót derültünk. Sajnos nagyon sokára aludtam el, talán mert délután is horpasztottam egyet (jobb híján), és igen meleg volt a kis helyiségben.

13. nap _____________ 15. nap

Isteni gondviselés

2009-05-22T20:04:00.009+02:00

Polanco (El Mar) – Cóbreces
24 km
2008. július 28. hétfő

Kivilágított templom reggel 7 körül

Ma sem volt az a kifejezett banánérlelő meleg, sőt, Santillana del Mar felé közeledve két oldalról sűrű, sötét fellegek közeledtek, egyre jobban fújt az orkán erejű szél. Semmi nem állta útját a legelők, dombok fölött. A bocik csak álltak az út mentén és tűrtek, mi meg ráfeküdtünk a szélre, és blattyogtunk tovább. Fölöttünk egy vékony sávban azonban halványkéken virított az ég. Hogy elriasszuk az esőt, felvettük az esőkabátot. A manőver sikerült is, egy csepp nem sok, annyi sem esett ránk. Hamarosan beértünk a még mélyen alvó Santillanába.

Tanúhegy

Két helyi lakos tartott a semmiből a semmibe, ilyen szép időben

A város igazi kis ékszerdoboz, turisztikai központ, már csak azért is, mert nem messze innen találhatók az altamirai barlangok. Amúgy főleg a következő tartományban, Asturiában jellemző igazán, hogy szinten minden barlang lakott volt az őskorban, ennek megfelelően nem Altamira az egyedüli, ahol barlangrajzok láthatók. Sajnos mi egyet sem láttunk, Altamira másolatába sem jutottunk be, mert éppen hétfő volt, maradni meg nem akartunk a santillanai alberguében. Pecsétszerzés, cafe con leche és egy croissant után továbbindultunk Cóbrecesbe.

Santillana del Mar látképe

Szép részletek

A templom előtti főtér

A templom

Fiesta után

Utcák

Virágimádat és -áradat

Az eső lába egész nap lógott, aztán 3 km-rel a vége előtt le is szakadt. Villámgyorsan előkaptuk az esőkabátokat, de csak Cóbrecesben állt el. Megjegyzem, addigra már rettenetesen kellett volna pisilnem – az efféle dolgok egyébként néha nehézségekbe ütköznek az úton. Még a félreesőbb ösvények is vannak annyira forgalmasak, hogy nem tudni, mikor húz el egy másik peregrinó, esetleg biciklista, vagy valaki helyi ember. Erdőség ritkán van, főleg országút mentén vagy lakott területen halad a Camino.

Miss Csálészarv

A talpamnak továbbra sem tetszik a beton, az igen rossz ágyaktól meg zsibbad a lábam, derekam. Más panaszom nincs, a vállam egyáltalán nem fájt út közben.

Mikor megérkeztünk, a szállást nyitva találtuk, a közeli egyházi épületben még nem fogadtak minket és pecsétet sem kaptunk, csak jóval később. Woof azt mondta, három éve egy elég bunkó szerzetes dolga volt a peregrinókkal foglalkozni, úgyhogy nem nagyon mertünk bemenni a szállásra. Aztán jött egy német pár, és felbátorodtunk; velük együtt mi is lepakoltunk.

Ettünk menü del díát a közeli étteremben, ahol egy akváriumban ott úszkáltak a sorsukra váró rákok. Nagyon sajnáltam őket, de hát amikor olyan finomak! A kiadó kajcsi után (amiben ugyan nem volt rák) mégis csak szundítottam egyet, pedig nem terveztem, tartván attól, hogy majd éjjel nem fogok tudni aludni.

A Camino nem az ésszerű rövidítések útja, állandóan kanyarog; jellemző, hogy valamely szakrális jelentőségű építményt érint, amely persze rendszerint dombtetőn áll. Így jártunk ezzel a templommal is, pedig messziről láttuk, hogy valószínűleg maradhatnánk a völgyben. A másik meg az, hogy hiába mászik fel az ember, rendszerint zárva találja a templomokat

Etetéssel próbálkozunk

Mindenütt kisbocik, imádom őket

Miután magunkhoz tértünk, elindultunk boltot keresni. Aznap ünnepnap volt Cantabriában (tehát nem csak a hétfő miatt volt zárva Altamira), ennek ellenére sikerült egy kis vegyesboltot találni. Hozzánk csapódott egy jópofa kutya, és egy darabig jött is velünk némi finom falat reményében, aztán más peregrinókhoz csatlakozott.

Végül még a nap is kisütött, és egész jól megszáradtak a ruhák. Az albergue előtti parkban henyéltünk, tekintve, hogy Cóbrecesben sincs tulajdonképpen semmi. Este még beugrottunk ugyanabba az étterembe egy kis forró itókára, úgy látszik, eléggé átfagytam, mert forró teáért kiáltott a szervezetem.

14. nap ___________ 16. nap

Spanyol innováció

2009-05-22T19:55:00.011+02:00

Cóbreces – San Vicente de la Barquera
22 km
2008. július 29., kedd

Remekül kialudtuk magunkat és csak 7 óra körül indultunk Cóbrecesből. Szokás szerint már út közben nyammogtuk el reggelinket, az előző nap vásárolt, csomagolt péksütit. A két, Polancóból ismert spanyol sráccal előzgettük egymást egy darabig, végül ők nem maradtak San Vicentében, ami nekünk célállomás volt aznapra.

Kel a nap Cóbreces felett

Zarándokemlékmű az egyik cóbreces-i templom mögött

Dél-amerikai hangulat Cóbreces határában

Comillas

A Santillanából induló zarándokok általában Comillasig mennek. Nem csoda, gyönyörű szép (és sajnos drága) tengerparti város. Ott éreztem megint, mennyi mindent nincs módunk, időnk megnézni. A főtéren ettünk-ittunk egy chocolate con churrost (horribilis összegért, viszont rettentő finom volt!), aztán egy gyors bevásárlást és pecsétvadászatot követően továbbindultunk.

Playa Comillasban. Rég láttunk ilyet

Még mindig Comillas, nem valamely arab ország

Comillast elhagyva

Az út néha lápokon, mocsarak és árterületek mellett vezet. Jellemző, hogy még a legkisebb falu is urbanizálódik, rengeteg új házat, apartmant húznak fel a spanyolok az óceánparttól számított százegynéhány km-es sávban. Ennek megfelelően utakat, autópályákat is építenek gőzerővel, sok-sok tábla hirdeti, mire mennyi eurót kaptak az Uniótól. Nagy fejlődésnek indult a körzet, az látszik.

Mocsárvidék

San Vicente látképe

San Vicente tipikus halászváros, kevéssé turisztikai központ, playája sincs tulajdonképpen. Viszont van nagyon régi, nagy temploma, csudaklassz kikötője és egy igen hosszú híd köti össze a folyópart két oldalát. Az albergue tágas, 44 fő elfér benne, viszont nagy bánatomra nincs melegvíz. Az hospitalero kicsit mogorva figura benyomását kelti, de egyébként nem az, csak egyszerre sok emberre kell figyelnie. Estére donativós, közös vacsorát terveznek. A tata közölte - miután kiderült, honnan jöttünk -, hogy a menü magyar kaja lesz, mégpedig "gulash". Mivel nem nagyon értettem, mit hadovál, woofnak megjegyeztem, „remélem, most nem azt mondta, hogy ha már itt vagyunk, magyarok, főzzük meg a , mert akkor éhen marad a társaság…”

Amúgy utolértük a güemesi németeket, később egy negyven körüli nőcivel, Ulrikével össze is haverkodtunk. Itt találkoztunk először Koreai Némettel is, aki koreai, csak Németországban él. A svéd-amerikai páros is itt szállt meg, akikkel még Santanderben találkoztunk először, úgyhogy csupa ismerős vett minket körül. Itt futottunk össze először (bár kölcsönösen nem álltunk szóba egymással) Szent Fazékkal és Cicca Babbával. Előbbi az utóbbi apja volt, és egyébként Bibliával a kezében sétálgatott a szálláson, utóbbi meg úgy festett, mint akit kiragadtak természetes környezetéből, a plázából; a tökéletes smink, beszárított haj elengedhetetlen a Caminón.

Ebéd gyanánt bevásároltunk egy supermercadóban, és a zsákmánnyal kiültünk a parkba enni. A spanyolok egyébként nem zavartatják magukat, egyrészt látszik, hogy peregrinók vagyunk, másrészt néhányan jó étvágyat is kívánnak az éhes zarándoknak. Vettünk egy liter tejet, egy doboz isteni vajat, két hatalmas kiflit, sonkát. Mindent megettünk. Egy morzsa sem maradt. Alig bírtunk visszamászni a város fölötti dombtetőn álló alberguébe, henyélni.

A park, ahol ettünk

San Vicente temploma a magaslaton áll, onnan szép kilátás nyílik a környékre

A kikötőben

A pihenést követően ismét legurultunk a városba fotózni, aztán visszamásztunk a közös vacsi idejére. Koreai Német és a háziúr, bár nem beszéltek egymás nyelvén, végig kedvesen ugratták egymást. Felszolgálták a vacsorát, persze, hogy bejelentették, hogy most magyar kaja a menü, és a végén megkérdezzük a magyarokat, azaz minket, milyennek találták a gulash-t. Aztán elénk tették a tányért, amin pörkölt volt (nem gulyásleves, ugyebár). A végén pedig tényleg megkérdezte az hospitaleró, hogy ízlett. Azt feleltük, nagyon finom, csak nálunk nem rizst adnak hozzá köretként. Mire az öreg vidáman felkiáltott: ó, akkor ez a spanyol innováció!

Terítve a közös vacsorához

Az hospitalero és Koreai Német

Kaja után csoportokra szakadtak a zarándokok, mi Ulrikével dumáltunk, és persze mi másról, mint az útról. Kiderült, hogy a németek igen pöpec guide-ja végig az Északi utat írja le, a Primitivót nem. Woof mesélt a hegyekről, az átkelésről, hogy hamarabb érjük el valamivel a Francia utat, mintha az Északin maradnánk. Ulrike egészen gondolkodóba esett, úgyhogy megmutattuk a külön guide-unkat, ha esetleg mégis a Primitivo mellett döntene.

A fényképezőgép és a srác körbejárt, mindenkit lefotózott ezzel a lila kalappal a fején. Most éppen Ulrikét

Tipikus zarándokszállás. 5 euro/fő, van net, mosógép és szárító is, a 44 főnyi hely nyár közepén félig telt csak meg, amit egyáltalán nem bántunk. Az amúgy korrekt vizesblokkban sajnos – mint már említettem –, csak hideg víz folyik. Mivel a város feletti dombon, a templom közelében van a szállás, ennek megfelelően szép a kilátás

15. nap _______________ 17. nap

Egy szelet Dél-Amerika

2009-05-22T19:50:00.006+02:00

San Vicente de la Barquera – Colombres
20 km
2008. július 30., szerda

Mivel szinte mindenki készülődni kezdett reggel hatkor, mi sem tétlenkedtünk tovább. Kb. másodikként hagytuk el a szállást; sokan leültek az asztalhoz reggelizni, miután az hospitalero azt is biztosított. Jó egy kilométer megtétele után vettük észre, hogy nincsenek meg a credentialok. Hátizsák le, woof elindult vissza. Közben pirkadt, én meg unalmamban fotóztam. A korai indulásnak lőttek.

Kelt a nap, míg woofra vártam, őrizve a csomagokat. Egy közeli tanyáról ugatott egy kutya, időnként feltűnt egy-egy zarándok

Elhaladt egy pár, aztán egy férfi; jóval később pedig Ulrike, aki mondta, hogy woof is itt lesz, pár perc. Meg is jelent a drágám, és kérdezte, hányan mentek itt el, míg én várakoztam? Mondom, hogy négyen. Erre ő közölte, hogy a szállás gyakorlatilag üres volt, mikor visszaért a credentialokért (amik szerencsére előkerültek, benne felejtettük a statisztika nagykönyvében pecsételéskor).

Az az érdekes csak ebben, hogy ilyen korán még egy bár sem volt még nyitva a városban, illetve kávét, reggelit mindenki vehetett magához a szálláson. Aznap a jelzett, hivatalos Camino útvonal volt a legrövidebb a következő szállásig, Colombresig.

Csakhogy a négy emberkén kívül senkit nem láttam várakozás közben. Sosem derült ki, hová mehettek, de azért sejtjük. Aznap ugyanis két választása volt a peregrinónak: vagy drágán megszáll az Isten háta mögötti Colombresben (rendes albergue ugyanis ott nincs), esetleg több mint 40 km-t gyalogol Llanesig, vagy pedig megfogja a dolgok könnyebbik végét...

A távolban láttam sanyarú sorsomat: a kelő nap fényében felszikráztak a Cantabriai hegyek

Út közben megtaláltuk a serdioi alberguét, nagyon klassz kis szállás amúgy, de aznap többet szerettünk volna menni 6 km-nél. Kaptunk azért sellót itt is. A falut elhagyva nem sokkal később hatalmas szederlelőhelyre bukkantunk egy homokbánya mellett. Rávetettük magunkat, mármint a szederre; egész eddig nem láttunk érett szemeket (és sajnos később sem nagyon, úgy tűnik, idén túl hűvös volt az időjárás).

A vidék kezd "asturiásan" festeni

A jelzőkő két tartomány határán

Unquera előtt egy i-ben betelt a credentialunk, úgyhogy legközelebb már csak a térképes hátoldalra pecséltelhetnek, amíg újat nem kerítünk. Az említett várost egy folyó választja ketté, mely egyben Cantabria és Asturia határa is. A hídon állítottak is egy jelzőkövet.

Jelzés egy házfalon. Csalóka, mert tartományonként változik, a kagyló melyik része jelzi az irányt

Ismét egy csepp Dél-Amerika. Mint kiderült, korántsem véletlenül tűnt így

Mielőtt nekivágtunk volna a Colombresbe vezető kaptatónak, találkoztunk egy olasz kutyás zarándokkal, egy kicsit elbeszélgettünk vele, aztán elindultunk. Ő végül nem maradt Colombresben, nem tudjuk, hol szállt meg, később nem találkoztunk vele egyáltalán.

Meglehetős drága a szállás, mivel nem valódi albergue. Ráadásul épp valami nyári gyerektábor kellős közepébe csöppentünk bele. Amúgy rendes és tiszta, igazi luxus az eddigiek után. Végre kimoshatok, meleg vízzel fürödhetek.

Délutánra nyakunkba szakad a meleg és a szabadidő, úgyhogy körbejárjuk a kicsiny várost. Megtaláltunk egy múzeumot, ahová végül nem mentünk be: azoknak a spanyoloknak szentelték, akik a századelőn kimentek Dél-Amerikába szerencsét próbálni (ez volt az a nagy kék épület, ami már messziről látszott). Indianosnak hívták őket, és azt a dél-amerikai építészeti stílust alkalmazták idehaza is, mikor visszaköltöztek. Asturiának ezen a vidékén több ilyen ház is található, bár mi nem igazán láttunk egyet sem ezen a múzeumon kívül. Pecsétet szereztünk a turista i-ben.

Colombres főtere

Találtunk egy éttermet, ahol ettünk menüt, de a laredói tapasztalat után vörösbort kértünk fehér helyett (szerintem Laredóban romlott volt már az az ismeretlen évjáratú fehérbor). Aztán visszavánszorogtunk a szállásra punnyadni (még mindig nagyon gyerek volt az idő). Pár perccel később befutott egy lengyel pár, Asia és Piotr, akikkel összehaverkodtunk. Nagyon jól tudtak angolul, úgyhogy elbeszélgettünk, ráadásul közvetlenek és humorosak. Estefelé érkezett még három férfi, zarándoknak tűntek, de később nem találkoztunk velük.

A városban amúgy összefutottunk a svéd-amerikai párral, és ők mondták, hogy a sportcsarnokban este hattól szintén lehet aludni (vagy ingyen, vagy három euró körüli áron). A lengyelek, akik spórolni akartak, át is irányították oda a barátaikat.

A helyi jellegzetességek boltjában ismét magunkba szívtuk a bor, a sajt és a csoki illatát, majd távoztunk. Szinten minden asturiai városban van egyébként ilyen üzlet.

Visszaérve ellenőrziztem, megszáradtak-e már a ruhák. Akkor vettem észre, hogy a kék pólócskámon csúnya babarózsaszín foltok éktelenkednek. Aztán rájöttem az okára is: mikor bementem fürdeni és a mosáshoz a csapba raktam a szennyest, még ott volt benne a hypo. A takarítók épp akkor hagyták el a szobát, mikor bemehettünk, és nem öblítették le az amúgy láthatatlan tisztítószert a csapból. Csak a szagát éreztem, még konstatáltam is, hogy milyen erős. Nos, ez azt jelenti, megvan az önként jelentkező ruhadarab, amelyet elégethetek Fisterrában. Ha odaérünk valaha. Jaj, de messze van!

16. nap _____________ 18. nap

Asturia legjava

2009-05-22T19:40:00.008+02:00

Colombres – Llanes
24 km
2008. július 31., csütörtök

Amilyen szomorkás, csöndes, punnyadós egy hely volt Colombres, Llanes annál élénkebb. Egyszerűen imádtam, és tudtam, hogy így lesz, még mielőtt betettük oda a lábunkat. Pedig nem indult flottul a nap. Először is, a gyomrom rakoncátlankodott, másrészt fejfájás gyötört. Arra vetemedtem, hogy bevegyek egy Algoflex Fortét (ez itt a reklám helye), azonban nem kezdtem tőle mosolyogni, mint a tévében egy csapásra a nénik meg a légimentők. Egy kicsit enyhítette a hasogató fájdalmat, de el nem űzte.

A betonból kinövő vegetáció, avagy a természet ereje

A lengyelek, szegények, mivel rendes guide-juk nem volt, eltévedtek, így aztán elébük kerültünk. Mire Llanesbe értünk, már azt sem tudtuk, hová lettek, pedig jó darabig együtt haladtunk. Amúgy nagyon gyorsak és egy nap több km-t gyalogolnak átlagban, mint mi. Asszem, hozzánk képest két nappal később indultak San Sebastianból, és simán beértek minket.

A klíma irigylésre méltó, szabadon nőnek a narancsfák

Szép helyeken vitt aznap az út

Llanesbe kb. délben érkeztünk, megtaláltuk az alberguét, ami valójában ifjúsági szálló, és 12 euró a belépő. Az ágyak szerencsére könnyen mászhatók, masszívak és a vizesblokk is nagyon jó. Öreg kutya heverészik az előtérben, az épület túloldalán pedig ott található a vasútállomás. Éjjel mégsem a vonatok zajától nem lehetett aludni: valamiféle rakétákat lőttek fel szabályos időközönként. Nem tudom, hogy hajóknak szólt-e, vagy ez csak sajátos tűzijáték akart-e lenni, esetleg viharjelzés, nem derült ki. Éjfélkor lőtték az utolsót, azt hittem, leesek az ágyról ijedtemben. (Aztán később, más városokban is voltak ilyen magányos rakétalövések.)

Sidra

A sidra asturiai almabor, általában címkézetlen üvegből töltik, jó magasból. A férfiak dolga, és valahányszor inni akarnak egyet, valaki arrább megy az asztaltól, hogy ne ott locsoljon össze mindent, majd feje fölé emeli az üveget, megdönti, hogy egy bizonyos szögben essen a folyadék a széles pohárba. Persze, csupa sidra az utcakő, este mi is tapasztaltuk ezt; az italt pedig megisszák, mielőtt kimenne belőle a szénsav. Ha már nem habzik, egyszerűen kilöttyintik, és újra töltenek.

Kipróbáltuk mi is, igaz, nem töltöttük olyan magasból. Fanyar komposzt íze volt, legközelebb Grandas de Salimében, több száz km-rel arrább próbálkoztam vele (hátha a „sparkling” változat jobb).

Llanes utcáin

Alvás helyett városnézni mentünk, a világért sem hagytam volna ki. Befelé jövet tejesen beleszerelmesedtem, mint Castro Urdialesbe, és alig vártam, hogy lássam a kikötőt, Ibarrola kifestett hullámtörőit (Az emlékezet kockái). Megint ettünk egy menüt, tök jó fej volt a pincér, és megtapasztalhattuk a spanyol vendéglátás egy jellegzetességét, mikor árnyékban kerestünk asztalt. Csak egy volt naptól védett helyen, rajta egy félig telt sidrás üveg, meg egy üres pohár. Gazdája sehol. A pincér kérdésünkre tétován azt mondta, hogy oda inkább ne üljünk, mert még szerinte visszatér a kedves vendég. Így is lett. A spanyolok ugyanis elmászkálnak az asztaltól, hogy félóra, egy óra múltán ismét visszajöjjenek és folytassák az evést-ivást.

Llanes kikötője

Az i-ben kapott prospektusok láttán fogtam a fejem: kiderült, hogy két gejzír mellett is elhaladtunk út közben, és nem kellett volna nagy kitérőt tenni, ha látni akarjuk őket. Megint szembesültem azzal, milyen mérhetetlenül gazdag Asturia a természeti látnivalókban, és milyen keveset fogunk látni belőle.

Mikor visszatértünk a szállásra, nem csak a svéd-amerikai párt találtuk ott (nekik amúgy itt ért véget a Camino, nem volt több idejük), hanem Erikát, az első magyart utunk során. Kiderült, hogy már tíz éve Németországban él, nem is gondoltuk, hogy magyar, mikor beléptünk a szobába, mert egy német sráccal beszélgetett, akivel már korábban találkoztunk (szegénynek bekrepált a lába, és számára is véget ért az út Llanesben).

Persze rögtön magyarra váltottunk, elnézést is kértünk a német sráctól. Nagyon furcsa volt valaki idegennel magyarul beszélni, már nagyon megszoktam, hogy senki nem érti, ha wooffal egymás közt társalgunk. Rögtön meg is osztottuk az út élményeit, peregrinók szokásos tanácsait. Azt hiszem, a szimpátia kölcsönös volt.

Az emlékezet kockái. A művész fergeteges ötlete iszonyúan egyszerű: fessük ki a hullámtörő kockákat! Érdemes megfigyelni a sok optikai csalást, bizonyos szögből néha összeáll egy út a hegyek oldalán; másutt feltűnik a Camino fésűs kagylója, vagy Asturia különféle jellegzetességei. A sárgás-szikkadt Cantabria után ismét zöldövezetbe kerültünk. Ez a harmadik tartomány, amelyben járunk, és egészen más, mint Cantabria és Baszkföld

A sirályok is (meg)tisztelik a művészetet

Az emlékezet kockái a móló mindkét oldalán. Akár egy gyermek játékai

Llanesnek fontos szerepe lehetett a múltban

A víz színe

17. nap __________ 19. nap

Idill

2009-05-22T19:30:00.008+02:00

Llanes – Leces
34 km
2008. augusztus 1., péntek

Nagyrészt az országúton haladtunk Ribadeselláig, onnan még 5 km volt Leces. Az utolsó egy km durva kaptató az alberguéig - ennyit tudtam a reggeli induláskor. Woof, azt hiszem, nagyon féltett, már jó előre felkészített lelkileg, hogy nehéz szakasz lesz a mai, és úgy emlékezett, az utolsó kilcsi igen szenvedős.

Mivel előző nap bevásároltunk, az egyik pihenőt összekötöttük a hideg kajából álló ebéddel. Második napja kísérték eseménytelen utunkat balkéz felől a hegyek, jobbról pedig az óceán. Sikerült lefotóznom egy, a borult, hűvösebb idő miatt üres playát (San Antolín).

San Antolín

A lábam eddig mindig 20 km után kezdte erőteljesen jelezni, hogy elég volt a betonból, gyaloglásból. A rettenetes talpfájás nem maradt el ezúttal sem, ráadásul csatlakozott hozzá a combcsont-medencecsont találkozásánál lévő ízület. Ez pedig jobban aggaszt a masszírozással elintézhető talppárnáknál… Nagyon nem szeretnék kényszerpihenőt. A gyomrom talán jobban van, az utóbbi időben besokallt az emésztésem a sok idegen ételtől, és talán a helyi forrásvizek is tehetnek a kellemetlenségekről.

Ribadesella CF!!!!!!

Az út a délutánba nyúlt, a felhők eltakarodtak az égről, ami kánikulát sejtetett. Mire Ribadesellába értünk, ragyogott a nap; míg woofra vártam egy padon, szépen le is égett a vállam. Aztán szereztünk az i-ben új credentialt, pontosabban csak nekem jutott, mert nem volt náluk több. Rettentő fogalmatlan volt szegény csaj, fingja nem volt róla, hogyan kell kitölteni, pedig kettőnk közül nem én tudok spanyolul. No mindegy, a végén egyszerűen elvettem tőle, és beírtam, amit gondoltam, ő meg hümmögött. (A magyar nevek kibetűzése mindenkinek gondot okoz, és ezt csak tetézte, hogy az irúni hospitalera írása egyszerűen olvashatatlan volt. Átmásolni nem lehetett az adatokat, mert fura módon nem egészen azokat kérte az új, északi utas credential.)

Kánikula Ribadesellában

A körforgalom, amit minden zarándok lefotóz

Az utolsó öt km-t gyorsan lezavartuk, igaz, az emelkedő aljában annyira elfogott a hányinger (talán betett a tűző nap), hogy egy kicsit le kellett csücsülnöm árnyékba. Aztán a fürdés, alvás iránti vágy felülkerekedik az emberen, és újra nekiveselkedik az útnak.

Lecesről tudni kell, hogy konkrétan nincs ott semmi néhány tehénen, lovacskán, templomon és az alberguén kívül. Fél km-re ugyan van egy álmos falucska, de semmi jele mozgásnak. Előttünk csupán Luigi, egy ötven körüli olasz koma és a lengyelek érkeztek. 24 férőhely van, úgy látszik, nem fog megtelni az amúgy csuda klassz, tágas albergue. A cheap touristok elmaradtak, jellemző, hisz' nincs egy köpésre a tengerpart, ráadásul fel kell mászni egy dombra.

Később befutnak azért más zarándokok, köztük Piotr-ék ismerősei, egy másik lengyel pár. A hölgy tagjától megtudom, hogy az angol kiejtésem „lengyeles”. Sikerült később rányitnom a budiban, ahol ő épp a rózsaszín ajfótélfa, a zöld, hólyagos-penészes fal és egy kaszáspók idilli együttesét fotózta.

Idill Lecesben. Luigi ül a napfényes kertben

Tengerre néző kilátás

A szállásról: az hospitalera nagyon közvetlen, de csak spanyolul ért. Valamiért roppantul fontos volt a foglalkozásunk az adatok felvételénél a nagy könyvbe. Statisztika mindenek felett! Rajzoltam neki bíróságot, bilincsbe vert vádlottal, ügyésszel, védővel mindennel. Aztán bekarikáztam, én kb. ki lennék a "szentháromságból". Aztán valamit beírt. Woof mindenesetre szerkesztővé avanzsált műfordítóból, ebben biztosak vagyunk. 5 euro/fő, masszív, alacsony emeletes ágyak (jessz!), kertecske is van, tehát lehet teregetni. (Most az egyszer meg is száradtak a ruhák köszönhetően az erős napsütésnek a szélnek.)

Jó pihenni, főleg, hogy holnap újabb 29 km vár ránk, majd 27. Most érzem úgy, hogy igazán beindult a Camino.

A szállás szomszédságában áll a templom

Lovak délutáni aranyfényben

Henye

Késő délután további zarándokok érkeznek, köztük Erika is. Bezárt a pińeres-i alberbue, ami 20 km-re van Llanestől. Úgyhogy mindenki elvánszorgott idáig.

A délután az idillről szólt; megettük a Ribadesellában vásárolt kaját (a paradicsom, na azt felejtettük el, borzasztóan hiányzott), és csak süttettük a hasunkat a napon. Woof kiment lefotózni a templomot, és míg én bent tunyultam, beszerzett egy ingyen jégkrémet egy arra járó, helyi „femilifroszt” jellegű kocsiból. Később én is megtornáztattam magam, és barátságos lovacskákat fotóztam a lemenő nap aranyszínű fényében.

18. nap __________ 20. nap

19 %

2009-05-20T19:37:00.007+02:00

Leces-Villaviciosa
35 km
2008. augusztus 2., szombat

Azt hiszem, egy kicsit túl nagy bizakodással vágtunk neki az útnak. Vagy legalábbis nem éreztem azt a parát, hogy jaj, lesz-e szállás, annyira sok ez a betervezett 29 km-es táv, hogy nagyon. Főleg a tegnapi 34 után. Szokás szerint sötétben indultunk, nem sokkal 6.00 óra után. Ezúttal kissé veszélyes volt, tekintve, hogy a – szerencsére még kihalt – országút mellett bandukoltunk. A guide azt írta, a jelzett út meglehetősen susnyás, illetve az író egy helyütt elektromos kerítésen volt kénytelen általmászni. Ennyire vagányak nem vagyunk, inkább választottuk a műutat, sötétben. Itt most meg kell nyugtatnom az anyukámat, hogy nem volt annyira veszélyes, nálunk volt a fejlámpa, amivel világítottunk a fel nem bukkanó autósoknak. Helyettük kamionokkal találkoztunk...

A part La Isla környékén

La Islába érve (ahol egyébként szintén van albergue) leültünk egy bár elé, és ittunk kakaót. Nem sokkal később összetalálkoztunk Luigival, aki enyhén bicegett, fájt a lába. Nem egészen azon az úton jött, amelyiken mi. Váltottunk vele pár szót, megbeszéltük az utat, a következő város Cologna, aztán annyit mondott: Ciao! – és begyújtotta a rakétákat. Iszonyatos sebességgel távolodott tőlünk. Mi csak döbbenten néztünk az ürge után.

Colognába tulajdonképpen nyílegyenes út vezet; még mindig a műút mentén haladtunk. A városban bevásároltunk, azaz én vigyáztam a csomagokra, míg woof bement az egyik üzletbe. Vett Isostart, amire az volt ráírva, 19 %-al növeli a teljesítőképességet. Nevettem, micsoda ostobaság.

Cologna

Ez a kis bárány csak addig volt nagyon barátságos velünk, míg elég közel nem ért, és rá nem jött, hogy idegenek vagyunk. A boldog bégetés döbbent csendbe fordult

Úgy beálltak ezek a csacsik a fotóhoz, mintha valami rockegyüttes tagjai volnának és épp a CD borító fotójához pózolnának

Colognától Sebrayo – az úti cél – már csak kb. 12 km lehetett. Essünk neki. A várost elhagyva a jelzett utat követtük. Sajnos árnyék nem nagyon vetült a betonozott mellékutacskára, és kezdett nagyon melegedni az idő. Az egyik emelkedőnél beértek minket Piotr-ék, egy darabig együtt haladtunk, angolul beszélgettünk. Felmásztunk egy újabb dombra, melyen egy templom állt. A tövében pedig ott üldögélt Ulrika, aki nagyon megörült nekünk. Én már azt hittem, nem is találkozunk vele. A nagy összeborulás után szóba került a Primitivo, úgyhogy a vége az lett, hogy lefotózta a guide-unk minden oldalát. Még San Vicentében tettünk bogarat a fülébe, hogy eltérjen az eredeti tervtől, és Oviedo után a Primitivón folytassa az Északi út helyett.

Ulrika La Islában aludt, megkérdeztük, mit tud a sebrayói szállásról, mik az esélyek ágyak tekintetében. Erre ő annyit mondott: It’s too late. Vagyis túl késő. A sebrayói szállás valószínűleg már rég megtelt, La Islából mindenki csak odáig gyalogolt, ugyanis utána nincs szállás jó ideig; a la islaiaknak aznap több, mint 30 km-t kellett volna mennük La Vegáig, mert Villaviciósában sincs albergue. Nos, innentől kezdtem lélekben arra készülni, hogy szükség lesz az Isostar biztosította 19 % plusz energiára.

Végül tényleg úgy volt, ahogy Ulrika jósolta; a lengyelek, Luigi és egy idegen srác előbb ért Sebrayóba, mint mi, de délután kettőre már mi is ott voltunk. 29 km volt a hátunk mögött, és egy talpalatnyi hely nem sok, annyi sem akadt a szűkös alberguében. Benéztem, aztán megmondtam woofnak, hogy a San Vicentéből megismert cheap tourist banda tesped odabent, Koreai Német, Cicca Babba és Szent Fazék apja, meg még egy páran. Itt találkoztunk először a Francia Világlátott Házaspárral (továbbiakban: FVH) is, akik minden szálláson kényszeresen szervezkedtek, a férfi éppen azon volt, hogy beüzemelje az ótvar sütőt, és estére jóóó nagy bulit csapjanak néhány általuk szimpatikusnak ítélt peregrinóval.

Laurával is találkoztunk; ő meg is kérdezte, mit fogunk csinálni, mire mondtuk, hogy nem tudjuk, én most biztosan eszem egy jót, mert igen éhes vagyok. Talán alhatunk a földön, mondta ő. Kinéztem az előtérbe, ahol éjjel hideg lesz, és az eső is könnyen bever. Ja, mondom, majd alszunk a földön.

Horreó

Leültem az asztalhoz, és bepusziltam egy kagylós konzervet, kiflit, meg más egyebet, aztán önhatalmúlag pecsételtünk. Közben odajött Koreai Német is, és közölte, hogy most beszélt egy haverjával, aki lent van Villaviciosában, és azt mondja, egy fia szállás sincs.

Később egy francia srác megemlítette, hogy neki van egy sátra, ha gondoljuk, aludjunk abban. A lengyelek közben beizzítottak egy matracot, amit nem foglalt el senki, mivel eltörött alatta az ágy merevítője. Rettentően el voltak kámpicsorodva. Elmeséltük nekik, hogy kik ezek az emberek, és mi igazából nem is tervezünk itt maradni.

Sebrayo felett található az Északi út egyik legrégibb temploma, román kori, és még mindig igen jó állapotban van; amikor odaértünk, éppen valami vallási rendezvényt tartottak a helyiek

Befutott Ulrike is, bekukkantott, aztán pecsételt, és indult is tovább Villaviciosába. Délután négy fele járt az idő, mikor mi is hátunkra vettük a zsákokat. Fogalmunk sem volt róla, hol alszunk. Ha megtaláltuk az i-t, majd ott segítenek. Koreai Németnek nem hittünk, mivel Villaviciosa nem tengerparti város, és eddig végig az volt a tapasztalat, hogy minden, még playával rendelkező turistaközpontban is akadt szabad szállás valahol. Ha 15-20 euró az ára, hogy lehetőleg ne raboljanak ki minket éjjel a parkban, illetőleg ne ázzunk meg, hát annyi. Erikára is gondoltunk, akiről tudtuk, hogy ő és egy nagyobb csapat még csak ezután fog megérkezni Sebrayóba. Iszonyatos lesz a zsúfoltság, nyilván nem sokan akarnak majd rátenni további 6 km-t az eddigi 29-re.

Elindultunk, és alig tettünk meg pár métert, mikor Laura utánunk szaladt. Nagy hévvel magyarázta, hogy most beszélt Sarával és Mayával, akik már lent vannak a városban. Ha az autópálya alatti alagutat elhagytuk, utána nem sokkal beérünk a városba, ahol jobb kéz felől lesz egy utca, és ott lesz egy naaagy kék kapu, ami mögött egy szörfbolt van. A szörfboltban pedig van egy brazil nő, aki szállást ad peregrinóknak. 15 euró. A többiek már ott vannak...

A csigák sokféleségéről

Mondhatni könnyedén lecsorogtunk Villaviciósába, és az utasításoknak megfelelően rögtön meg is találtuk a nagy kék kaput, s mögötte a szörfboltot. Hulla fáradtan várakoztunk, míg a két spanyol lány és a brazil nő úgy fél órán át pofázott valamiről, míg végre kiderült, hogy igen, van szállás. Pedig úgy tűnt ki a szövegfoszlányokból, hangsúlyokból, hogy mégsem, de túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy idegesítsük magunkat. Annyit kötöttek csak a lelkünkre, hogy ha a nő férje megkérdi, mennyit fizettünk a szállásért, mondjuk azt, hogy 20 euró, egyébként a feleség „csak” 15-öt kért fejenként. (A tisztelt férj, aki késő este megérkezett, de szerencsére nem beszélgetett a peregrinókkal, kitalálta, hogy mivel ilyen sokan jönnek a zarándkokok, nosza, emeljük meg az árat. Akik ezután érkeznek, azok fizessenek többet. A felesége azonban rendes volt, szerintem némileg Mayáék ráhatására is…)

Persze ahhoz képest, hogy 15 euró a szállás, egyáltalán nem ér annyit, pókok és más rettenetes élőlények tenyésznek az egyáltalán nem tiszta vizesblokkban. De legalább van melegvíz. A szállás egy része a szörfboltban van kialakítva, némileg elszeparálva egy kis társalgótól és a bolt előterétől. Persze az egész feketén üzemel. Azonban 34 km után ez volt a világ legjobb szállása, fedél a fejünk felett, valamiféle isteni gondviselésnek köszönhetően.

Mayáékon kívül más ismerős arcokkal is találkozunk, pl. a németekkel Güemesből.

A nagy kék kapu. A mennyországé vagy csak egy szörfbolté?

A szokásos délutáni intéznivalók után dumcsiztam Ulrikával és a spanyol csajszikkal. Ulrika elmesélte, hogy ott, a templom árnyékában üldögélve éppen azon töprengett, milyen jó volna a Primitivóra menni, letérni az Északi útról. Fohászkodott, bárcsak találkoznánk még az úton, s mit ád Isten? Fél percre rá megjelentünk a dombtetőn. Hát ezért volt a meleg fogadtatás. Azt mondtam neki, Ulrika, ez egy jel, a Primitivóra kell menned. Másnap reggel induláskor még láttam az ágyában aludni, de soha többé nem futottunk össze. Fogalmam sincs, végül merre folytatta az utat néhány nappal később, Oviedóban.

A szörfbolt

Fekhelyünk

A mai kb. 19 % plusz menetnek köszönhetően holnap lazább napunk lesz, és jó eséllyel beelőzzük a Sebrayóból induló hordákat. Csak 17 km vár ránk, és 16 ágyra úgy 30 ember jut majd. Utána még nagyobb menetre számíthatunk Oviedóig. Sebaj, létezik isteni gondviselés.

19. nap ________ 21. nap

"Valdediós, eh?"

2009-05-20T19:33:00.007+02:00

Villaviciosa-La Vega de Sariego
23 km
2008. augusztus 3., vasárnap

Az előző két nap hosszú távjai után igen jól hangzik a 23 km, csak az a baj – ezt egyébként máskor is megfigyeltem az út során –, hogy minél rövidebb az aznapi penzum, annál hamarabb akarunk megérkezni. Azt hisszük, a következő kanyar után már ott az albergue, holott azért az a 23 km mégis csak 23 km.

Villaviciosa hajnalban

Elsőként indultunk reggel – legalábbis azt hittük. Mire kiértünk a városból, épp kezdett pirkadni. Távol, az egyik utcán láttunk egy zarándokot, Luigira tippeltünk, de túl messze volt, és később sem futottunk vele össze. (Mint mondták, elgyalogolt Valdediósba meg vissza, aztán buszra szállt és hazament.)

Tartottunk tőle, hogy a sebrayói társaság általunk kevéssé kedvelt csapata (ismét) buszra száll, és befészkeli magát La Vegába, ami szintén nem egy nagy szálláshely.

Woof úgy emlékezett, három éve igen megszívták ezt az útszakaszt: árkon-bokron haladtak, és egy ronda pók is az útjukat állta. Ezért aztán maradtunk az országúton és nem ereszkedtünk le a jelzett ösvényre. Ennek az volt a hátránya, hogy csak találgatni tudtunk, merre járunk, és reméltük, hogy olyan helységnévre bukkanunk, amely a guide-ban is szerepel. Találkoztunk egy erős iramban gyalogló, kék pólós, idősebb fickóval, aki néhány intéssel útba igazított minket. Eszméletlen orgánuma van a helyi férfiaknak, már csak ezért is érdemes megszólítani, beszéltetni őket, hogy hallhassuk karakteres „keresztapás-maffiózós” hangjukat. Azt mondta, Valdediós 3 km-re van.

Idővel leereszkedtünk a hegygerincről, amelyen haladtunk (már ekkor féltem, hogy majd vissza is kell mászni), de a falu csak nem akart előtűnni. Aztán hirtelen megint szembejött a kék pólós fickó, és mikor meglátott minket, elvigyorodott: - Á, Valdediós, eh? – kiabálta, és mutogatott a háta mögé. Mi meg csak pislogtunk wooffal, hogy a francba került ide az öreg, és vajon milyen rohadt gyors tempóban gyalogol, hogy ő már Valdediós felől jön, mi meg még mindig csak oda tartunk?

De aztán végre mi is odaértünk, Valdediósban (nem fogom többet leírni a település nevét, esküszöm) Asturia legnagyobb középkori kolostora áll (San Salvador de Valdediós - hazudtam), melyet a 9. században alapítottak. Csak jelzem, hogy mi ekkor még javában a jurtáinkat pakoltuk lefelé valahol a Kárpát-medencében.

Valdediós

Beténferegtünk a kapun, remélve, hogy kapunk pecsétet. Benéztünk a templomba, ahol éppen énekeltek a szerzetesek a karzaton. Pont a fejünk felett; időnként meg-megreccsent a fadeszka. Szemközt gyönyörű orgona és oltár magasodott a félhomályban. Nem mertem fotózni, mert túl hangosan kattantak volna a tükrök a gépben, és nem akartunk zavarni.

A másik templom bejárata, amelyben a szerzetesek énekeltek

A kolostor kétség kívül nagyon szép, egy baj van vele: utána megint vissza kell kapaszkodni a gerincre. A hegy magassága nevetséges, mindössze 400 m, de kiköptük a tüdőnket, mire felértünk. Ráadásul szúró fájdalom bujkált a térdemben, csípőmben.

Ott, a mélyben az az épület, az lenni Valdediós, onnan másztunk fel

La Campában találtunk egy bárt, ittunk kólát, aztán nekiveselkedtünk a hátralévő 5 km-nek. Elsőként értünk a szállásra, de bő félóra múltán befutott Piotr és Asia is. Ők a rövidebb, ám susnyás útvonalat választották, Asia lába csupa karcolás volt, úgyhogy annyira nem fájlalom azt az emelkedőt: inkább a kaptató, mint a bokros-pókos útvonal.

Tündérerdő tündérrétekkel

Fürdés, mosás után lementünk a közeli bárba (kettő is van a téren, az egyikben adnak pecsétet), s mire később visszaértünk, a szállás megtelt. Befutott Koreai Német, a Szent Fazék és családja, meg FVH-ék is. Már előző nap is folyt a találgatás, vajon ki merre indul tovább Oviedóból: marad az Északi úton és Avilesbe, Gijónba veszi az irányt, vagy jön a Primitivóra, Lugó felé? Reméltük, hogy az antipatikus alakok egy része eltűnik a látókörünkből.

La Vegában nincs semmi az égvilágon. A két bárban ültünk felváltva, bocadillót ettünk, sört és bort kortyolgattunk. Később Erikával és egy spanyol lánnyal, Sonjával bandáztunk, rendeltünk egy kiadós vacsorát. Nagyokat nevettünk, estébe nyúlóan beszélgettünk mindenféléről.

A szállásra visszatérve – figyelemmel a közelgő hegymászásra – kiszelektáltam az övtáskát és egy olcsó nadrágot, amit alvásra szántam, de egy ideje nem használtam.

Sara furcsa tánca a szállás teraszán. Egyaránt tűnt lazításnak és valamiféle hálaadásnak

La Vegában volt alkalmunk megnézni a sidra kitöltésének helyes módozatát, melyet az egyik szintén spanyol, ám nem asturiai zarándok kérésére egy helyi fickó prezentált:

20. nap ________ 22. nap

Indulj el egy úton, én is egy másikon

2009-05-20T19:28:00.005+02:00

La Vega-Oviedo
25 km
2008. augusztus 4., hétfő

Tegnap borzasztó rosszul aludtam. Fájdalom és zsibbadtság bujkált a lábamban, köszönhetően a kolostor utáni emelkedőnek és a kényelmetlen, puha, süppedős ágynak. Úgy érzékeltem, mások is sokat forgolódtak, ráadásul a FVH férfi tagja többször is a szemembe világított a rohadt fejlámpájával, mert nekiállt olvasni. Meg pakolászni. Arra gondoltam, inkább most, mint reggel. Egyébként megfigyeltem, hogy lefekvés előtt szinte minden zarándok ide-oda rakosgatja a kis dolgait. Azt hinnéd, a másnapi indulást megkönnyítendő. De nem. Mi ma reggel is már rég kiléptünk az albergue ajtaján (nem sokkal hat óra után), mire a többség felkászálódott. Asiáék voltak csak gyorsabbak nálunk, mi a másik, fiatalabb lengyel párossal startoltunk.

Egy darabig tartottuk is velük az iramot, aztán már nem éreztük szükségét. A terep viszonylag sík, a kocsiút mellett kiválóan lehet haladni. Hátránya, hogy alapvetően unalmas, ráadásul egész nap lógott a levegőben az eső. Bennünk volt a versenyszellem, vagy inkább kényszerűsége, még ha meg is beszéltük magunkkal, hogy szállást valahol biztosan találunk, ha az alberguében nem lesz, hát nem lesz. Könnyen lehet, hogy sokan buszra szállnak.

Építkezések mindenütt

Ahhoz képest, milyen fájdalmaim voltak az éjjel, és azon rettegtem, hogy másnap nem bírok majd megmozdulni, semmi bajom sem adódott gyaloglás közben. Mégis csak kialudtam magamból a fáradtságot?

Az út végig kisvárosias jellegű, ennek megfelelően többször rontottak felénk ótvar földszintes kutyák, de a hangjuk mindig nagyobb volt, mint a merszük meg az erejük. Azért hátat nem érdemes fordítani, még a bokánkba haraptak volna, amilyen alattomos pofájuk volt.

Említettem már, hogy a spanyolok nem tudnak kutyát tartani? Egy jószág valami hordóban lakott, és közvetlenül az országút melletti járdára rontott ki, mikor meghallotta, hogy jövünk. Meg volt kötve, de a lánca éppen akkora volt, hogy a kocsi elé már nem tudott volna kiugrani. Ellenben én választhattam a bokaharapás és aközött, hogy kivasaltatom magam a szemből közlekedő autóval.

Ovideo határában. Hogy el ne tévedjenek a láma zarándokok, valaki több jelet is felfestett a kelleténél

A spanyoloknak a km-ek pontos megjelöléséhez sincs tehetségük, bár mintha már ezt is említettem volna. Még az országúton sem következetesek, ami kocsiban ülve talán nem tűnik fel, de így, gyalogolva nem mindegy, három vagy öt km van-e hátra adott pontig.

La Vegától kezdve gyakorlatilag egybeépültek a települések, néha ki sem írták a nevüket, úgy találgattuk a guide alapján, merre járunk. Aztán Oviedóhoz közeledve egyik km-ről a másikra fordul panelházas-bútor/autókereskedéses környékbe a bocilegelő és muskátlis-teraszos-családiházas vidék.

Római híd, csak úgy, mert ilyen is van

Egy örökkévalóságnak tűnt a városban megtett táv. Fel kellett kapaszkodni egy magaslatra, ahol a katedrális és az óváros állt; nem messze attól a környéktől található az albergue. Nagy nehezen megtaláltuk az i-t, és kaptunk térképet. Onnan már hamar odataláltunk. A négy lengyel várakozott csak a bejárat előtt, hamar gyorsan be is osztottuk, ki meddig marad távol nyitásig (azt hiszem, még egy óra sem volt, míg az albergue csak du. ötkor nyit…). A szállást a polgármesteri hivatal tartja fenn, vagy legalábbis annak bejáratában várakoztunk, mert közvetlenül mellette, egy kapualjból nyílik az albergue. Ennek megfelelően ki-bejártak a hivatalnokok, de úgy tűnt, különösebben nem botránkoznak meg a zoknikat szárító, fáradt peregrinókon.

A Primitívóra nézve bíztató, hogy ilyen gyorsan ideértünk (igaz, nem volt dimbes-dombos a terep), középmezőnynek azért még jut hely a szállásokon. Hamarosan kezdtek szállingózni az emberek, most már olyanok is, akiket korábban nem láttunk. Volt köztük autentikus zarándok is, valami francia, aki Szent Jakabnak öltözött és füvet szívott. A Francia útról szakadt ide, de Oviedóban véget is ért számára a Camino, ment haza. Hozzá hasonlóan sokan így tettek (FVH-ék természetesen búcsúestet rendeztek számukra az egyik étteremben), de ettől még nem lehetett fellélegezni a létszámot illetően.

Sokan ugyanis éppen Oviedóban kezdik ez a Caminót: még akkor is érkeztek zarándokok, mikor mi már rég lecuccoltunk, lefürödtünk és kiléptünk a szállás kapuján, hogy várost nézzünk. Kb. 20 férőhelyre háromszor annyian pályáztak, legalább. Szerintem csak beszerezték a credentialt, és még aznap továbbgyalogoltak vagy más szállás után néztek a városban, nem tudom. Ez rossz jel a Primitivót illetően, ráadásul amennyire kihallottuk mások beszélgetéseiből, többen szintén a hegyeknek tartanak.
Ugyanakkor el kell válnunk néhány olyan emberkétől is, akiket viszont kedveltünk: a lengyelek, valamint Sara és Maya az Északi úton folytatják, nem vágnak neki a hegyeknek.

Ovideói tér

A sátras franciával – aki megy haza – poénkodtam, hogy megvesszük a sátrát, ő meg a spanyol haverja meg azon viccelődött, hogy a zarándokok kénytelenek lesznek eltenni egymást láb alól a hegyekben, ha szállást akarnak. Az igazi gond akkor lesz, mikor Isten háta mögötti falvakban kell aludni, ahol csak az az egy albergue áll és más semmi. A következő szálláshely pedig 30 km-re van. Továbbra is korán kelünk majd (ezzel meg az a baj, hogy a hegyek miatt később virrad), kilépünk, ha kell, átpakoljuk a zsákot, hogy könnyebb legyen (bár már minden felesleges holmit kiszórtam), és reménykedünk, hogy az emelkedők megritkítják a feldúsult mezőnyt.

A töprengést félretéve nyakunkba vettük a várost.

A kívül-belül szépséges katedrális

Oviedo nem hagyja magát fotózni – határozottan ez volt az érzésem. Hangulatában egy nagyon picit bilbaós, talán a mérete, vagy az itt-ott felbukkanó modern szobrok miatt, nehéz meghatározni. Itt is áll egy csodálatosan szép katedrális, amelyet belülről látni olyan élmény volt, mint mikor először jártam Rómában a Szent Péter Bazilikában. Nem csoda, hogy sokan feljönnek valami katolikus hagyomány miatt a Francia útról, hogy lássák a katedrálist. Egy fiú épp gyakorolt az orgonán, fantasztikusan hangzott a zene (Saint-Saenst játszott), az oltárkép meg olyan finoman volt megvilágítva, hogy azt vettem észre, ha sokáig nézi az ember, Jézus alakja kibontakozik a félhomályból, az őrá irányuló lámpafény mintha az alakból sugározna kifelé és nem fordítva. Talán egy hangyányit erősebb a világítás azon a részen, de ez csak akkor tűnik fel, ha sokáig bámul a néző.

Nem fotóztam, nem is lehetett és az élményt sem adná vissza. Nyugalom szállt meg, amire nagy szükségem volt akkor és ott.

Utcazenész

A Primitivo mintha az utolsó lélegzetvétel volna. Több, mint 300 km-es lélegzetvétel. De akkor is, az út felén túl vagyunk, akár Fisterrát, akár Santiagót tekintem célnak. És ez nagyon jó érzés. Ezt írtam a naplómba: „Szállás, sietség, lábfájás, sok megoldandó feladat, de várom a holnapi indulást. Az utóbbi 4 nap több mint 100 km-e után most mozgásigényem támadt. A Camino beindult, és én alig várom, hogy útra keljünk holnap kora reggel.”

21. nap ________ 23. nap

Az első hegyi szakasz

2009-05-20T19:24:00.003+02:00

Primitivo
Oviedo-San Juan (Xuan) de Villapańada
26 km
2008. augusztus 5., kedd

Mindig nagy macera a reggeli indulás, ha egy szűkös városi lakóházban kialakított alberguéből kell kijutni. Vékony folyosó áll rendelkezésre az emeletes ágyak közt, jó eséllyel nem buksz orra a sötétségben valaki más vagy a saját hátizsákodban. Nylon zacskóval ne zörögj, mert az szentségtörés, bár nem tudom, hányan tudnak visszaaludni mások mobil ébresztője után. Rajtunk kívül csak két, Oviedóból startoló, tegnap nagy túrázóknak tűnő spanyol nő kelt fel.

Nekivágtunk az ébredező utcáknak. Nagyon hűvös volt. Akkor kezdett pirkadni, mikor kiértünk a város szélére. A két csajszi egy ideig tartotta velünk a lépést, aztán valamiért megálltak, és utána órákig nem is láttuk őket.

Ahogy elhagytuk a várost, rögtön kezdődött az emelkedő. Köd telepedett az útra, és nagy csend. Legelők mellett vezetett a Camino, és a távoli, a tárgyak körvonalát elmosó szürkeségben lovak nyerítettek fel. Asiától, a lengyel lánytól tudtuk, hogy ez a lovaknál üdvözlést jelent. Megálltunk a kerítésnél, mire boldogan odaszaladtak hozzánk. Kockacukor nem volt nálunk, így be kellett érniük némi simogatással. Egykedvű, nagy, barna szemükkel bámultak minket, míg nem továbbálltunk.

Barátságos lovak a ködben

A sűrű köd nem akart felszállni, végül rábeszéltem Woofot, hogy vegye fel az esőkabátját ő is; ebben a rendkívül ocsmány ködszitálásban igen jól el lehet ázni, s az ember észre sem veszi. Csak mikor már késő.

A jelzett út sokszor keresztezi az országutat; a települések nevét egyeztettük a guide-ban írtakkal, jó helyen jártunk, nem tévedtünk el sehol. Távolságra is kb. egyezhetett a kettő. Betértünk egy bárba enni-inni, később egy másikba pecsételni (ott szállást is adnak), aztán megint elnyelt minket a köd.

A két spanyol csaj nem került elő, és másokkal sem találkoztunk. Legfeljebb egy-két biciklis húzott el. A Primitivo kihalt szakasz benyomását keltette, és egy darabig el is hittem, hogy mindenki északnak ment.

Álmos kutya az út közepén, háttérben a világos folt: ott feküdt, nem zavarta az eső. Azért tápászkodott fel, hogy szeretetet kunyizzon tőlünk. Egyébként ilyesmi, némán követő jószágok kerültek elő még Bilbaóba menet, a kutyás kalandkor

Még egy barátságos ló, amelyik odajött a kerítéshez némi simogatás meg édesség reményében

Premońóban betértünk egy bárba – kb. ekkorra megéheztem megint –, és kértünk egy bocadillót. A néni csak nézett, hogy uno? Mondtuk, uno. A spanyolok sosem hiszik el, hogyha két embert látnak, azoknak tényleg elég egy szendvics. Kértünk még két cafe con lechét. Leültünk az asztalhoz, megszemléltük a kicsiny helyiséget. Megjegyeztem, hogy talán kérhetnénk pecsétet, mert nagyon úgy fest, ide rendszeresen betérnek a zarándokok, és több jel (pl. falra akasztott fésűs kagyló) utalt rá, hogy itt akár pecsétet is kaphatunk. Így is történt.

Azt egyikünk sem értette soha, miért tart egy bocadillo elkészítése 5-10 percbe. Tekintve, hogy ez egy szendvics: egy nagyobb bucit ketté vágnak, a két rész közé sajtot, sonkát/kolbászt tesznek, meg sem kenik vajjal, semmi extra. Aztán a néni kihozta a szendvicset. Hát, döbbenten ültünk felette.

Kezdjük azzal, hogy a kenyér lehetett önmagában fél kiló. Házi kolbászt és házi, „kékfoltos” kecske(?) sajtot rakott bele. De nem ám csak úgy vékonyra szelve. A kolbász is gyakorlatilag egy fél rúd volt, hosszában elvágva, ahogy a sajt is. Ezért kérünk mi mindig uno bocadillót. Nem is bírtam mind megenni, pár falat maradt, elvittem szalvétába csomagolva. Ja, és nevetségesen keveset kellett érte fizetni. A két kávéval együtt került 4 euróba. Benne olyan sajt meg kolbász, ami külön-külön kerülne ennyibe egy supermercadóban…

A fehér felirat tanúsága szerint a Szent Jakab úton haladunk

A két spanyol túrabajnok csajjal Grado előtt találkoztunk nem sokkal. Elég nagy tempót mentek, folyamatosan beszélgetve. Nyomukba szegődtünk, jól bírtuk. Ők Gradóban megálltak ebédelni, mi előkerítettük az i-t, majd a térkép segítségével nekivágtunk a hátra lévő 3 km-nek. Persze, hogy itt is mászni kellett a szállásig, ami a város felett, egy faluban, a templom mögött állt. Csak egy nő meg a fia tartózkodott a kissé fapados, kissé koszos, de legalább melegvizes alberguében (donativós a szállás); a közelebbi szállásról, 15 km-ről jöhettek, mert Oviedóban egyáltalán nem láttuk őket, és nem is tűntek túl gyors zarándokoknak.

Az egyik ötven méter hosszú helység

A szemerkélő eső megszűnt és a köd is kezdett felszállni. Pár óra múltán, az albergue előtt heverészve, várva, hogy melegítsen a gyenge napfény, ráláttunk Gradóra és a környező dombokra. A peregrinók meg csak jöttek, jöttek, egy darabig nyelte őket az albergue – ismerős nem volt köztük. Jóval később futott csak be egy német srác, Daniel, akit még Güemesből, Santanderből ismertünk látásból. Nagyon fájt a lába, ezért adtam neki Ben-Gayt, de a lelkére kötöttem, hogy mosson kezet utána, és ne ijedjen meg, ha nagyon csípi a bőrét. Erre ő:
– Ismerem ezt a krémet. Edzésen ezt kentünk egymás arcára.
Ja, jó, akkor vedd úgy, hogy nem szóltam semmit…

Koreai Némettel és FVH-al is találkoztunk, KN lecuccolt az alberguében. A spanyol haverját várta. Mivel éppen szundikálni akartam, csak futólag észleltem FVH-ék jelenlétét. Fél füllel úgy hallottam, mintha valami autóról, taxiról és szállásról lenne szó. Elaludtam, és mire felébredtem, Koreai Német és FVH már nem volt sehol. Nem hiányoztak, hogy úgy mondjam.

Kilátás a szállásról, a hegyek alatt Grado városa

Pecsétet a szemközti házból lehet szerezni, egy bácsitól. Később a villanyvezetéken láttam egy hollót, ami a tyúkólból kiszűrődő hangokat utánozta.

Az ismeretlen zarándokok még este kilenckor is jöttek, csak jöttek, egyesek sántikálva, kifulladva; egy koma leült mellénk az albergue elé. Egymás után szívta a cigarettát, és közben végig hitetlenkedve mondogatta, hogy:
– Hú bazmeg, azt a jó rohadt, ez… ez… nagyon hosszú volt! 25 km! Nyolc órát gyalogoltam! A mindenit. Ti honnan jöttetek?
– Irúnból.
– …

Később jött két srác, és velük egy olyan gyönyörű szép német juhászkutya, hogy én annál szebbet soha életemben nem láttam. Idomítottnak tűnt, mint az ilyen rendőr- vagy „katasztrófavédelmis” kutyák. Jöttek párok, akik úgy festettek, mintha most álltak volna fel a tévé mellől. Sokan fájlalják a lábukat, nem csak Daniel. Sokan fognak a földön aludni. A többség ma kezdte a Caminot. Éppen a hegyek lábánál. Ennél jobban nem is tolhattak volna ki magukkal.

Lefekvés előtt a két spanyol lány szólt, hogy ugye tudjuk, a jelzett út nem járható autópálya építés miatt, és kicsit másfele kell menni, ha el akarunk jutni Salasba. Az infó valami táblán volt kirakva az előtérben, de nem néztük meg. Tanulság – így, 500 km után –, mindig nézd meg, ki van-e téve valami fontos felvilágosítás az útvonallal kapcsolatban. A tömeg láttán szerintem ők is meglepődtek amúgy, kérdezték, mikor kelünk. Megegyeztünk egy közös hat órás tömegfelverésben.

22. nap ________ 24. nap

Milyen jó!

2009-05-20T19:20:00.003+02:00

San Juan (Xuan) de Villapańada-Salas
19 km
2008. augusztus 6., szerda

Eddig is meglepően sok építkezést láttunk az út során. Azt hittem, az óceán, a beach-ek közelsége miatt húzzák fel egymás után azt a rengeteg házat. Talán így is van, de itt, a hegyek közt meg az autópályákat építik rohamléptékkel a spanyolok. Rengeteg táblát láttunk, mindegyiken horribilis összeg díszelgett euróban, hogy ilyen-olyan uniós támogatással rehabilitálták a környezetet, építették a parkokat, autó- és bicikliutakat… Salast egy az egyben állították helyre, míg a háttérben, fent a hegyen épült az autópálya. Könnyedén pipálják le a mi völgyhidunkat. Meg úgy általában mindent.

Estére, mikor már abbahagyták a földtúrást a munkások, a városkán keresztülfutó patak vize is kitisztult, látszódtak a mederben a kavicsok. Amúgy Salasban semmi látnivaló nincs, az internetező hely (valami művházban található) bezárt, mire odaértünk. Kiváló menüt lehet azonban itt is enni, és azt ajánlom, a sajttortát senki ne hagyja ki, aki arra jár, mert Salason kívül csak még néhány környékbeli városban ehet olyat.

De előreszaladtam. Szóval, Villapańadában, kora reggel 6-kor, meglepetésünkre majd’ mindenki szedelődzködni kezdett. Mivel nekünk jóformán csak a hátizsákot kellett a hátunkra vennünk, tíz perccel később már úton voltunk. Az alternatív útvonalon hamar elértük az országutat a kertek alatt. Fejlámpával világítottunk, mert még teljesen sötét volt. (Ilyenkor különösen para, vajon mikor ront ki egy kutya a düledező kerítések közül. Látszik, hogy nem egy gazdag környék, némelyik házban ZS-kategóriás gót-horrort lehetne forgatni; hollók ücsörögnek a kiszáradt fa göcsörtös ágai közt, a függöny mögül kísérteties, tompa fény szűrődik ki…)

Miután megmáztunk egy emelkedőt, onnantól kezdve végig lejtett az útszakasz, valósággal legurultunk a hegyről. Alig két óra alatt Cornellanában találtuk magunkat, ahol egy szép kolostor található.

Mellesleg albergue-ként üzemel, és mit ád Isten, összefutottunk Koreai Némettel és a Spanyol Haverjával. Koreai Német előadta magát, hogy tegnap nem volt kedve ott maradni Villapańadában, és hallotta, hogy a többiek erre a szállásra jöttek, úgyhogy még nekivágott a hátralévő útszakasznak. Biztos vagyok benne, hogy FVH-ék hozták taxival, de az ilyesmit persze nem firtatja az ember. Aznap ők Tineóig terveztek menni, ami azt jelentette, hogy mindig éppen egy szállásnyival előrébb fognak tartani az úton. Mit mondjak, nem bántam, hogy többé nem találozunk. (Szerencsére így is lett.)

Útjelzőtáblák. Kizárt, hogy bármelyik is a pontos kilométert mutatná, a spanyolok még arra is képesek, hogy az út átellenes oldalán eltérő távolságot tüntessenek fel ugyanarra a településre. Egyébként egy nappal korábban még rövidebb távként írták ki Santiagót, mint itt

A városban még ittunk egy kakaót, aztán nekivágtunk az út további részének Salasba. Út közben nem láttunk senkit; reméltük, hogy a Cornellanából induló zarándokok nem állnak meg Salasban, hanem Koreaiékhoz hasonlóan Tineóba tartanak. Salasban ugyanis csak egy hatfős szállás van, azon túl mindenki azt talál magának, amit tud.

Jó tempóban haladtunk, hamar odaértünk. A szálláson másodikként választottunk ágyat, rajtunk kívül két idegen, középkorú spanyol nő és két lengyel csajszi szállt meg. Utóbbi páros közül az egyik egész álló nap a szálláson hevert, és hatalmasra dagadt bokáját jegelte. Ekkor gondoltam bele igazán, milyen is egy durva sérülés, mikor a láb felmondja a szolgálatot a túl nagy megterheléstől, begyullad a csonthártya, az izomzat, hogy az ember rá sem tud lépni. Minimum egy nap kényszerpihenőt jelent, és nyilvánvalóan a további terhelés sem tesz jót neki. Szóval kemény. A társa járt boltba, pecsétet szerezni, stb., míg ő nem tehetett mást, némán hevert az emeletes ágy alsó szintjén.

Jópofa kis kölyök játszik a kultúrház előtti téren. Elvileg ott van internet, de zárva volt az egész épület, úgyhogy leültünk egy padra semmittenni

Látkép az alberguéből: a patak vize csupa föld, estére tisztult csak ki; előtérben a tábla, rajta a helyreállításra-építkezésre szánt euró horribilis összege, háttérben épül az autópálya(híd)

A szállás amúgy kritikán aluli, innen is legszívesebben továbbmentem volna, de az elég nagy kockázat lett volna, ki tudja, mekkora tömeg van úton Tineóba. Legalább melegvíz van, aminek nagyon örültem. Elmentünk az i-be is, ahol kaptunk térképet, borzalmas angolsággal fordított ismertetőt a város építményeiről (nagyokat nevettünk rajta, el is tettem, de elkallódott).

Főtér

Később beesett a szállásra a két spanyol túrázó lány, és Daniel is. Leterítették a polifoam szivacsokat a földre, táskáikat elrendezgették. A német srác visszajött a boltból, letelepedett, és megterített a földön: kolbászt és kenyeret szeletelt bicskával, kólát ivott hozzá. Ez a legkönnyebb módja a spórolásnak az úton: mindig hideget vásárolni. Megmaradt bennem ez a kép, annyira jellegzetes volt. Zarándokmenü, olyan hihetetlenül puritán körülmények között, amelyhez nyilvánvalóan egyikünk sincs hozzászokva. De ez van, ezt kell szeretni, ideértem, és most eszek, még ha a földön is. És milyen jó!

Salas temploma is nagyon szép, megnéztük belülről is, időnk volt, mint a tenger

23. nap ________ 25. nap

Túra - nem kezdőknek

2009-05-20T19:02:00.005+02:00

Salas-Tineo
18 km
2008. augusztus 7., csütörtök

Mindig szerettem volna éjszakai túrázni, de azért annyira nem ragaszkodtam hozzá. Amint vége lett a településnek (márpedig Salas nem egy metropolisz), körülvett minket a tökéletes sötétség. A pókok már javában szorgoskodtak persze, és természetesen az ösvény felett keresztben, úgy az arcunk magasságában. Nem lehet őket észrevenni, csak érezni. És reménykedni, hogy az állatot nem vittük el a fonállal együtt. Amíg meg nem virradt, úgy éreztük magunkat, akár egy barlangban. Csak a fejlámpa világított a homlokomon, mint egy bányásznak.

Javarészt eseménytelen, szép utunk volt egész nap

Szélerőművek mindenütt

La Espine után egy öreg hangosan, mutogatva magyarázta, hogy menjünk az országúton, mert az jobb, de mi a jelzett utat választottuk: szebb, vadregényesebb. Egyébként is nagyon időben voltunk.

11-re le is daráltuk a kilométereket, és a tineoi – még zárt – alberguénél találtuk magunkat. Az udvar nyitva volt, letelepedtünk a padok egyikére.

A szállás a város fentebbi részén található, az albergue utcájából ilyen volt a kilátás

Egy perccel később befutott egy sántikáló csaj, csak pár szót tudott angolul. Azt mondta, Salasból jött, és ma elválik, megy-e még tovább, mert nagyon fáj a lába. Mivel alulról, a város felől érkezett, gondoltuk, biztos a műúton jött, és lábfájása ellenére jó kis tempót ment. Aztán kiderült, hogy busszal, és „vezette” a képzeletbeli, széles kormánykereket. Tíz perccel később megállt egy taxi a bejárat előtt, és kiszállt belőle apuka és kisfia (visszaköszönni derogált nekik). Ámultunk, bámultunk a profi zsákok láttán (még ilyen csövet is előrevezettek, hogy ne kelljen megállni inni, csak bele kell szittyózni), elmaradhatatlan a túrabot (vajon tudják használni?) klafa vadászkés lóg a derekukon, minden pöpec, kivéve, hogy fájdalmasan puhatalpú sportcipőjükben lépni sem bírnak rendesen. Az egyik oldalzsebben dobozos kóla figyel. Az első padig vánszorognak, aztán a spanyolok szóba elegyednek egymással, mi meg magyarul szánakozunk rajtuk.

Nem értem. Miért nem mennek haza rögtön? Minek foglalják a szállást a gyalog érkező zarándokok elől?

A térkép, amit később az hospitaleró ad, nem jó, később lent, a városban az i-ben szerzünk rendeset. Menüzünk, és netezünk, városnézünk.

Tineo itt-ott bájosan lepukkant, kiváló "szociofotókat" lehet készíteni

Érdekesnek találtam ezeket a kilépőket, erkélyeket, elég sok helyen jellemző ez a fajta megoldás

A bácsi nem siet sehová

A szálláson összefutottunk Sarával, aki végül mégis úgy döntött, nem megy tovább Mayával az Északi úton, hanem lejött a szerinte szebb, érdekesebb Primitivóra; később Erika is megérkezik. Jó érzés ismerős arcokat látni, beszélgetni. Amúgy Maya és Sara nem testvérek, csak én hittem azt.

A házak másik érdekessége a színük

24. nap _________ 26. nap

A drága bor

2009-05-20T18:59:00.004+02:00

Tineo-La Pola de Allande
30 km
2008. augusztus 8., péntek

Ma reggel nem csak a szokásos, alattomban közelítő pókhálókkal gyűlt meg a bajunk, de egy madárra is jól ráijesztettünk. Riadtan vertyogott, és úgy hallatszott, be is szart szegény. Mikor kivilágosodott, kiderült, hogy célozni is tudott. Woof sztoikus nyugalommal vette tudomásul, hogy akkor ma este nagymosás; átöltözött, aztán folytattuk az utat.

Baljóslatú, vastag, hömpölygő felhőréteg úszott a hegyek fölé

A guide azt írta, hogy bár a jelzett út rövidebb, az országúton kisebb az esély a susnyásra. Mikor a végén mégis megkockáztattuk a hivatalos utat, kissé dagonyázni is kellett. Út menti bárban ittunk kakaót, ettünk bocadillót, ami mindig a nap fénypontja. Kicsit tartottunk tőle, hogy sokan lesznek előttünk a szálláson, de végül elsők közt futottunk be, és még válogathattunk is az ágyak között.

Erikával hármasban bementünk megnézni a várost, ami tulajdonképpen falu a mi fogalmaink szerint. Vettünk mézdinnyét, amit kikanalaztunk egy parkban, később pedig beültünk vacsizni egy hotel éttermébe; a tévében láttunk pár jelenetet az olimpiai megnyitóból.

La Pola de Allande

Olcsóbb ételeket néztünk ki, de mellé riojai borra bökött rá woof az étlapon. A felszolgáló csajszi szemöldöke felszaladt, és merő jóindulatú tájékoztatásként megjegyezte:
– That’s a very expensive wine.
– Nem baj, mi azért azt kérjük.
Vállat vont, és kihozta a fabada meg a halacska mellé. Isteni volt.

A jelenet komikus voltának megértéséhez két dolgot kell tudni: az egyik, hogy szemmel láthatólag szakadt peregrinóknak tűntünk, ha már egyszer azok is voltunk, a másik, hogy kilenc eurós, kb. 2500 Ft-os ikszpenzív borról beszélünk…

25. nap ________ 27. nap

A világ tetején

2009-05-20T18:48:00.007+02:00

La Pola de Allande-La Mesa
20 km
2008. augusztus 9., szombat

A kora délelőtt a Camino egyik legnehezebb szakaszát tartogatta: 700 m-ről kellett felkapaszkodni 1100-ra, kb. 3 km alatt.

Napkelte a hegyek közt. Oda kellett felmászni, ahol olyan szépen megsüti a sziklákat a nap

Patak mentén visz a nehéz, ám nagyon szép út

A képeken nem látszik, de ez igen meredek volt. A spanyol zarándokok úgy kaptattak felfelé, mintha súly sem húzta volna a vállukat, könnyedén haladtak

Már felfele menet sem volt semmi a látvány, de a hegytetőre érve igazán csodás kilátás tárult a szemünk elé. Nem a világ legmagasabb pontján állva mégis úgy éreztem, a világ tetején állok.

A gerinc túlolalán megült a köd a hegyek között

A nap csak lassan érte el a völgyeket, ahol a köd makacsul megült. Rövid pihenő és fotózás után leereszkedtünk a gerinc másik oldalán, Montefuradón keresztül. Szinte csak a villanyt vezették be az utóbbi száz évben, más civilizációs hatás nem igen érhette az elszigetelt falut. Egy nagy bocicsorda jött szembe velünk, az állatok elállták az utat. Kissé győzködni kellett őket, hogy blattyogjanak arrább. Nem tudom eldönteni, melyikünk tartott jobban a másiktól.

Montefurado, ahol szerintem csak a marhapásztor, a barátságos nagy juhászkutyája meg a bocik élnek, más nem

Elhaladtunk a berdusedói albergue mellett, az egyetlen vegyesboltocskában megvettünk estére a kaját, aztán nekivágtunk az utolsó tíz km-nek La Mesáig. A célállomáson éppen esküvőt tartottak, amihez - nappali - tűzijáték is dukált. A násznépből néhány fiatal férfi elismerően integetett nekünk, kérdezték:
– Camino de Santiago?
– Sí, sí.
A fotós fel-alá sétáltatta a menyasszonyt és a vőlegényt a templomkertben, míg mi berendezkedtünk a közeli alberguében.

A spanyolok szerint a tűzijáték csak nappal az igazi. Másnap reggel a háttérben lévő hegyre kellett felkapaszkodni

A la mesai templomkert az esküvő maradványaival. Kilátás az alberugéből

A szálláson találkoztunk két csajjal – mindkettő igazi suttyó, rá kellett jönnöm, lányban is van ilyen – a fiúiknak foglalták a szállást. Nem, ők nem gyalog érkeztek, reggel óta itt lehetnek, látszik rajtuk.

Felületek

Feszületek

26. nap ________ 28. nap